RINGS OF SATURN – Gidim (2019)

2019. december 03. - Chloroform Girl

ros-gidim.jpg

Életemben kétszer hoztam nagyon buta és meggondolatlan döntést. Egyszer, amikor óvodás koromban technokol ragasztót nyomtam egy friss sebembe a középső ujjamon. Másodszor pedig amikor a Rings Of Saturn legújabb lemezét lefekvéshez készülődve, kezdődő mandulagyulladással próbáltam meg először végighallgatni. Mert nem tesszük ki durva és kíméletlen hatásoknak az amúgy is legyengült szervezetünket, ugye. Pontosan ez az analógia vonatkozik az október huszonötödikén, a Nuclear Blast Records gondozásában kiadott „Gidim” című lemez meghallgatására.

A háromnegyed órás anyag ugyanis nem csak agresszív, de mintha a legválogatottabb módokon kívánná megbüntetni hallgatóit. A kaliforniai trió nem csak a death-től megszokott hörgésekkel és szénné torzított, mélyre hangolt riffekkel támadja a hallójáratainkat. Ők ennél sokkal módszeresebbek: váratlan ritmusváltások, tébolyult sikítások, feldolgozhatatlan tempójú dobok és koponyánk alá fúrószárként tekeredő sivító, disszonáns gitárszólók nehezítik meg az anyag befogadását.

A Rings Of Saturn egyedi végéről fogta meg a deathcore és a death metal klasszikus belezős-gyilkolászós témaválasztását. Ugyanabba a dimenzióba tágítják ki az agressziót, amelyikbe a legendás Machete filmek 2020-ra ígért folytatása is: Machete Kills Again... In Space! Úgy bizony, higgyünk a szemünknek; a Rings Of Saturn űrlények által elrabolt emberek extraterresztiális boncolását fogja nekünk rendkívül grafikus részletességgel bemutatni. De ha már egyszer deathcore-t hallgatunk, valószínűleg nem blastbeattel kísért békehimnuszokra vágyunk, úgyhogy ez a téma nem okozhat problémát.

Érdekes kérdés a dalszövegek témája a death-tel kezdődő műfajoknál, ezek ugyanis híresek arról, hogy a szöveget bizony nem egyszerű kiérteni a hörgésből. Szerintem mondjuk ez nem vesz le az értékéből, az opera mellé is szövegkönyvet osztogatnak, mégsem panaszolja senki, hogy milyen unalmas ez a Varázsfuvola, mert csak kitartják benne a hangokat. Azonban a Rings Of Saturn esetében tényleg meg kell dolgoznunk a szövegekért. A dalokból kihallani nem csak nehéz, de egyenesen esélytelen, úgyhogy mindenképp fel kell csapni mellé egy szövegkönyvet. Viszont itt jön a második réteg a jelentésük kódolásában: dalaik ugyanis egy sci-fi rajongó és minimum egy harmadéves orvostanhallgató szókincséből dolgoznak.

Arra talán már utaltam, hogy a „Gidim” kemény anyag... Katarzisra egyáltalán ne számítsunk, de harmóniákkal sem leszünk éppen elkényeztetve. Talán a Mental Prolapse tekinthető az album legnyugisabb számának; kellemes, többszólamú, instrumentális szólóval, és a nyolcvanas éveket idéző szintis témával nyit, bár a dobok azért ezalatt a kis nyugalom szigete alatt is vészjóslóan dörögnek, és a vihar előtti csend érzése hamar be is igazolódik, amikor megérkezik az idegszálakat összekócoló károgás és a többféle lekövethetetlen tempójú gitárfutam.

Ezen kívül azonban az album majdnem befogadhatatlanul erős. Olyan, mintha egy zseniális, de őrült professzor előadását hallgatná az ember; bár nagyon érdekel, amiről előad, időnként muszáj kimenni egy cigiszünetre, és a fejemet csóválva panaszolni: basszus, ez nem normális. Ugyanis, bár kétségtelenül lenyűgöző az album technikássága, felmerül a kérdés: tényleg szükség van erre?

Mert ha diagramon ábrázolnánk, hamar feltűnne, hogy a technikássággal fokozásával arányosan csökken a dalok húzóereje. Együttese válogatja, hogy ezt a két attribútumot hogyan szeretnék egyensúlyozni, de előbb-utóbb egyik a másik rovására fog menni, kisebb vagy nagyobb mértékben. Jobb esetben csak elfelejtünk bólogatni a számra, és szájtátva hallgatjuk az egymással vetélkedő szólókat, és matematikai analízisbe illő dobképleteket. Viszont ha túlsúlyba kerül a virtuózkodás, a sokadik felfoghatatlan tempójú és dallamvezetésű gitárszóló után már csak legyintünk: oké, értettük, nagyon tehetségesek vagytok.

Ezek a típusú zenék valószínűleg nem az átlag felhasználónak szólnak, hanem azoknak, akik szintén hangszereik nagymesterei, vagy legalábbis nagyon azzá szeretnének válni. Éppen ezért engem inkább fárasztottak, mintsem szórakoztattak a „Gidim” villámként cikázó, disszonáns szólói.

Amit azonban nagyra értékeltem, az az album sokszínűsége. Oké, kicsit úgy sokszínű, mintha a metal nagykereskedelemben a „technika” részleg minden termékét válogatás nélkül söpörték volna be a kosarukba, de az egyhangúság vádja nem érheti őket. Már a Pustules váratlan billentyűs összeomlása is azt jelzi: többről lesz itt szó, mint eszeveszett darálásról. A Bloated And Stiff idegpályákon fel-alá szaladgáló technikázása és gyomorig hatoló kőkemény riffjei közé is befért egy akusztikus leülés, meg egy halandók által játszott, középtempós gitárszóló.

Ezek nélkül a kis melodikus gesztusok nélkül az amúgy is rideg és nyomasztó tematikájú dalok elvesztenék élüket, és önmagukért való technikázós tébolyda lenne az egész album. Nekem személy szerint ennél sokkal rosszabb állapotban van a duplázó kardióm, és hamar kifulladok ennyi tömény extrémkedéstől; deathcore-os sportemberek azonban fel fogják tudni venni a Rings Of Saturn tempóját. Jó sportolást!

8/10

ringsofsaturn2019a_1.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr115335418

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.