Végre! GHOST koncert a Papp László Sportarénában

2019. december 04. - Chloroform Girl

1_6.jpg

Mondanám, hogy a magyar rajongók 2015 óta várják, hogy a Ghost végre újra Magyarországon lépjen fel, de megkockáztatom, a mostani rajongók nagy része akkor még nem ismerte őket. Én legalábbis ebbe a csoportba tartozom, és amilyen robbanásszerűen nőtte ki magát a Ghost az elmúlt négy évben, biztos vagyok benne, hogy az új rajongók arányaiban többen vannak, mint azok, akik már a négy évvel ezelőtti, akkor még a Barba Negrában tartott koncerten is kívülről fújták a dalokat.

A svéd, sátánizmust főleg esztétikuma és poénfaktora miatt használó hard rock formáció bármilyen megosztó is, megállíthatatlanul válik egyre népszerűbbé, fura maszkos, fordított keresztes bandából arénákat megtöltő, lerázhatatlan slágereket író produkcióvá. És hogy ez milyen hatással van a koncertjeikre? A klubkoncertek stadionokba költöztek, a színpadkép egyre grandiózusabb, a jelmezek egyre formatervezettebbek, és a hangsúly szép lassan eltolódott pusztán a zene közösségi megélésétől egy extra magas produkciós értékű színpadi show felé.

Legalábbis ezt a tendenciát tapasztalom az első, 2017-es bécsi Ghost koncertem, és a legutóbbi, a stockholmi Ericsson Globe arénában tartott turnézáró szuperprodukció között. Ahogy azt a legutóbbi beszámolómban is írtam (ez ITT olvasható), a stockholmi előadás olyannyira a színház irányába tolódott el, hogy konkrétan le lettünk ültetve, amikor a korlátnál állva próbáltuk élvezni a bulit. Nagyon kíváncsi voltam, hogyan fog működni ez a formáció itt, Magyarországon.

A Papp László Sportarénába érkezve rögtön azzal szembesültem, hogy nem kell a svéd viszonyokkal számolni. Az aréna egyharmada függönyökkel le volt zárva, és ülőhelyeket sem nyitottak meg (a VIP páholyokat leszámítva). Fél órával a kiírt kezdés előtt érkezve még simán találtunk helyet a tömeg első harmadában, tehát a teltház sem fenyegette a rendezvényt. Ekkor még bőven az All Them Witches játszott; az amerikai banda által játszott stoner rock kellemes volt, de őszintén szólva nem kötött le arra a fél órára, amennyit várnom kellett, hogy végre felhúzzanak egy hatalmas fekete függönyt a színpad elé, a háttérben megkezdődjön a díszlet átalakítása, és felcsendüljenek a szokásos, koncert előtti hangolódós számok.

Aztán stabil fél órával a kiírt kezdés után végre kihunytak a fények, és a hangszórókból megszólalt az Ashes, ekkor már mindenki tudta, hogy készülhet rá, a kardinális és a ghoulok perceken belül berobbannak a Rats-szel. És így is lett. Ezzel gyakorlatilag elszabadult a buli, és meg sem állt egy darabig. Absolution, Faith; kifejezetten zúzós darabokkal törték meg a nem létező jeget maguk és a rajongók között.  Elképesztően pozitív fogadtatása volt az újkeletű, klipet sem kapott Mary On A Cross-nak, a táncoló-ugráló-éneklő közönség látványa rögtön elárulta: bár nem töltünk meg egy arénát itt Magyarországon, de nagyon is tisztában vagyunk a zenekar minden egyes rezdülésével.

3_5.jpg

És ha már a közönségnél tartunk: ilyen pozitívat rég csalódtam életemben, mint most a magyar közönségben. Mindig tudtam, hogy mi itt Közép-Európában sokkal hálásabb hallgatóság vagyunk, mint halvérű, jólétbe született felebarátaink a kontinens hidegebbik végén. Nem tudom, mi okozza. Talán a vérmérsékletünk. Talán az, hogy a keresetekhez képest arányaiban itt sokkal többe kerül egy koncert, ezért aki csak nézelődni menne, az nem is vesz jegyet, és maradnak azok a rajongók, akik hajlandóak több napi órabérüket invesztálni abba, hogy végre élőben metálvillázhassanak a kedvenc zenekaruknak.

A közönség nem trécselt, nem mászkált, a szokásos „úgy csinálok, mintha csak el akarnék osonni előtted, de aztán mégis megállok, hogy semmit se láss tőlem” trükköt is csak egyvalaki próbálta meg eljátszani velem, de volt annyi rutinom, hogy a hátam mögött engedtem el, amikor furakodni kezdett. Legnagyobb félelmem sem igazolódott be: telefonokat alig láttam a levegőben. Egy-két fotó erejéig persze felvillantak a kijelzők a dramaturgiailag jelentősebb pillanatokban, de senki nem nézte a telefonja lencséjén keresztül a koncertet, amiért elképesztően hálás vagyok mindenkinek.

7_1.jpg

Az együttes rögtön a koncert elején rábökött az elefántra a teremben: igen srácok, hát nem voltunk itt egy ideje, ne hari, majd most bepótoljuk. Nem nagy dolog, de nagyon jól esett, hogy ezt egyáltalán megemlítették. Amikor ennyire szigorú koreográfia szerint megy egy koncert, benne van a pakliban, hogy valahol félúton kifelejtik a produkcióból a szívüket és/vagy a lelküket. De erről most szó sem volt.

2_4.jpg

Persze Cardinal Copia híres arról, hogy mennyire szeret a közönséggel incselkedni, de úgy éreztem, ez most őszinte. Nem csak az „igen”, „nem” szavak megtanulása, nem csak a Cirice előtti kötelező gitárpárbajba becsempészett Tavaszi szél vizet áraszt (melynek hallatára az aréna majdnem felrobbant az üdvrivalgástól). Valahogy annyira kézzel fogható volt a kapcsolat az együttes tagjai és a közönség között, hogy ahogy a plakát is mondja: ott kell lenned, hogy elhidd.

Külön simogatta a lelkemet, hogy a „Budapest” szót sikerült „sz” helyett „s”-sel ejtenie, illetve az amúgy nem egyszerű „Magyarország” szó is elfogadható akcentussal és sűrűn hagyta el a kardinális száját az este folyamán. Sőt szeretném azt hinni, hogy a Spirit alatt sem véletlenül öltözött piros-fehér-zöld fényekbe a színpad.

8_2.jpg

Apropó fények: még ha esetünkben a szokásos látványvilág helyett inkább a nem szokásos hangulat felé tolódott el az egyensúly, azért kétségtelenül megadták a módját. A füstgép és a különböző fénycsóvák tökéletesen illeszkedtek a dalokhoz, a színpad olyan jól volt megvilágítva, hogy két ugrálás között is vállalható képeket lehetett készíteni telefonnal. Némi pirotechnika is belefért az egyvelegbe; a Year Zero lángjait még a hátrébb állók is érezték. A Mummy Dust alatt kilőtték az elmaradhatatlan konfettit, és az új kiadású, Papa Nihil arcával ellátott bankjegyeket. Szerencsére mindegyikből jutott otthonra is: utóbbiért a földön kúsztam, előbbit azonban a dekoltázsomban, a hajamon, és a ruházatom legváratlanabb nyílásaiban vittem haza.

10_1.jpg

A közönség nagyon jól vette a banda manírjait: jókat röhögtünk a kardinális burleszkes tánclépésein, onanizálást és coitust mímelő mozdulatain, és rettenetes apukaviccein. Énekeltünk, amikor vezényelt, kiabáltunk, ha ez volt az utasítás, és őszinte megdöbbenésemre a tapsoltatós részekbe se tört bele a bicskánk, az egész aréna képes volt ritmusra összecsapni a kezeit. Ennyi metálvillát talán még soha életemben nem láttam a levegőben telefonok helyett, illetve szerkesztői puszi a két nagyon kócos srácnak a rendezői bal-középen pár sorral előttem, akik összekapaszkodva ugrálva a levegőben töltötték a koncert tekintélyes részét. Lélekemelő volt látni a lelkesedést mindenkin.

12_1.jpg

Amikor a legendás He Is alatt a közönséget és a színpadot pásztázó fényeket néztem, és láttam, hogy mindenki áhítattal emeli magasra mindkét kezét, mint egy szertartáson, arra gondoltam: ha az egyházak is ilyen himnuszokat lennének képesek gyártani, tele lennének a templomok hívővel. A közönség úgy itta be a koncert minden percét, mint szikkadt talaj az esőt, az együttes pedig úgy öntözött minket figyelmével, mint egy elfeledett és kiszáradásnak indult szobanövényt. Cardinal Copianak kedd este még azt is hajlandóak voltunk elhinni pár órára, hogy valójában péntek van.

11_1.jpg

Volt, aki a hangosításra panaszkodott, de itt hadd mondjam azt, amit legutóbbi koncertbeszámolómban ugyanerre: én nem tudom… én hallottam. Amúgy is énekelni kell, nem hallgatózni. Tény, hogy a szöveges részek kevésbé voltak érthetőek, így sokszor nem az angol nyelv ismeretének hiánya miatt nem ült egy-egy poén. Részben sajnáltam, hogy nem voltak kivetítők az arénában, részben örültem neki. Jó lett volna nem lemaradni pár vizuális gegről, viszont a számok alatt így nem bámészkodtunk, hanem átadtuk magunkat az élménynek.

13_1.jpg

A program tekintélyes volt: bár – gondolom, az ülőhelyek hiánya miatt – nem kaptunk két felvonást, de abba az egybe belezsúfoltak húsz számot; ez bő két óra tömény sátánpopot jelentett a gyakorlatban, a már-már ősi Satan Prayertől a pofátlanul fülbemászó Kiss The Go-Goatig. Persze panaszkodni mindig lehet: ez miért nem volt, azt miért nem játszották, de hát erre egy megoldás van. Többet kell koncertre járni. És ha lehet hinni a kardinális szavainak, erre remélhetőleg nemsokára megint lehetőség nyílik. Ott találkozunk!

14_1.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr9615338394

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.