Az elmúlt hetekben-hónapokban tulajdonképpen afféle krónikus death metal túltengésben szenvedtem (a francokat; élveztem minden egyes percét). Mostanában kezd egy kissé normalizálódni a helyzet, egészen pontosan kezd visszatérni a stílusok közötti egyensúly: nagyobb teret nyernek az utóbbi időben hanyagolt műfajok. Kritikát persze sokféle vonalon írtam, ám ez nem jelenti azt, hogy ezek mindegyike központi szerepet betöltve funkcionált volna a lejátszómban.
Szóval a halálhörgés alfája és omegája is folyamatosan ezerrel bömbölt a füleimbe. Most pedig itt van egy újabb death metal banda, akik - bár egy melodikusabb alfaját képviselik a műfajnak - szintén veszettül hörögnek (a dallamos ének is helyet kap azért itt-ott). Még szerencse, hogy a death metalnak is ezer arca van, ennek köszönhetően egész egyszerűen megunhatatlan.
A már említett melodikusság dominanciája viszi el a hátán az egész produkciót: ahogy az ember beletemetkezik a dallamos szerzemények alkotta nagylemezbe, szinte fel sem tűnik neki, hogy tulajdonképpen egy death metal albumot hallgat. Ami nagyon érdekes számomra, az az, hogy a dallamos ének megérkezésekor a csalódottság érzése fog el: alig várom, hogy ismét a hörgés vegye át a főszerepet; valamiért jobban passzol ide (kivéve az Ancient Wisdomot vagy mondjuk a Where Am I? című dalt, melyekben kegyetlen jól váltakozik a dallamos és a durva vokál).
Semmi forradalmit nem hallunk a német Horrizon új nagylemezén, de ha őszinte akarok lenni, nem is baj. Azon viszont lehetne vitatkozni, hogy a Horrizon által képviselt stílusirányzat vajon mennyire death metal, mert ha a halálhörgést kivennénk az egyenletből, bizony nem sok minden maradna, ami ehhez a vonalhoz kötné őket. Ezen azonban teljesen felesleges rágódni, a skatulyák úgysem számítanak, nem ezek döntik el egy album minőségbeli besorolását, hanem maga a produkció, mely kategóriától függetlenül lehet szenzációs vagy éppen csapnivaló.
A banda nem meglepő módon a következő formációkat nevezte meg többek között inspirációként: Children Of Bodom, At The Gates vagy éppen az Arch Enemy. Hasonló melodikus death metalt játszik a 2005-ben létrejött Horrizon is, mint a fentebb említett zenekarok. A "World Of Pain" a germánok harmadik sorlemeze, melyet eddig csak a "Time For Revenge" (2012), továbbá a "Dwelling Within" (2015) előzött meg. Nem mondhatni tehát, hogy túlságosan sűrűn adnak ki lemezeket.
Továbbá a metamorfózis sem merül fel a Horrizon esetében, hisz semmit sem változott a banda stílusa az első két nagylemez óta: maradtak a már jól bejáratott melodikus death metal vonalon. Szinte szürreális élmény végighallgatni a "World Of Pain"-t, ugyanis egy másik dimenzióba kalauzol: az átlagos és hamuszürke mindennapokból egy jobb, pozitívabb, reménytelibb világba invitál minket.
A Once In A While misztikus szintetizátor-bevezetője megadja a kezdő lökést az abszolút dallamorientált nagylemez élvezeti faktorának beindításához. A monumentális szintetizátorszőnyeg és a melodikus gitárszóló is egyaránt telitalálat. Majd érkezik a Sentenced To Death, mely szintén telis-tele van megadallamos részekkel; a heavy metalos alapokon nyugvó dal kiváló folytatása a lemeznek.
A már említett Where Am I? című dalnál pedig el is érkezünk az album csúcspontjához: a lúdbőrözős ének- és gitármelódiák felejthetetlen élményként kövülnek a hallójáratainkba. A címadó World Of Pain szintén egy heavy metalba oltott übermelodikus zúzda, mely alatt cseppet sem esik a színvonal, marad minden az eddigi kerékvágásban. A Haunted By The Past című nótában pedig a riff hasít, de kegyetlenül.
A dallamok szerelmeseinek mindenképpen ajánlom figyelmébe a "World Of Pain" című korongot, mely a Massacre Records égisze alatt jelent meg 2019. november 29-én. A negyvenhét perces anyag mindvégig izgalmas és egységes. Kellemes meglepetés így az év vége felé.
9,5/10
