IDLE HANDS - Mana (2019)

2019. december 12. - Kovenant

ih_cover_1.jpg

Tényleg dugig vagyunk: mindent eljátszottak már, ráadásul huszonhatszor és sokkal jobban. Mintha elfogyott volna az emberiség közös kreatív kútjából az inspiráció és az ötlet. Folytatások, franchise-ok, át- és feldolgozások, no meg a műfaji és stílusvegyítések korát éljük már egy jó ideje, de a legegyértelműbb jelei ennek az ezredfordulót követően érkeztek: az Internet globálissá és tömegessé válása, majd a közösségi hálók kiépülése, végül pedig az emberi magán- és társasélet digitálissá és megoszthatóvá válása tette be erre az egészre a kaput.  

Mindenki tartalom-előállítóvá, de legalábbis forgalmazóvá vált: több milliárd ember érzi magát művésznek, mert nincs, aki megmondja neki, hogy nem az. Az Internet révén megszűnt minden olyan minőségi szűrő (lemez- és könyvkiadók vagy a hivatalos filmstúdiók, színházi produceri irodák, a sor vég nélkül folytatható), mely addig gátként megtörte az emberi magamutogatás korlátlan és kétségek nélküli áradatát.

Újat pedig emiatt az irdatlan mennyiségű információs zajban alig lehet már előállítani, hiszen valahol valaki Indonéziában vagy Burkina Fasóban éppen ugyanazt hozza létre, amit mi olyannyira forradalminak gondoltunk. Ez a helyzet pedig egyre csak rosszabb lesz: a technológia fejlődése, az emberiség lélekszámának gyors emelkedése (2050-re már tízmilliárdan leszünk) és a normális életkörülmények között élő és ezért önmegvalósításra is költeni tudó rétegek növekvő aránya mind-mind ezt vetíti előre.

Ilyenkor pedig valóban az marad, hogy az eddig egymással nem vagy nem úgy vegyülő stílusokat és műfajokat kell keverni-kutyulni vagy éppen poszt-modern módra átértelmezni, akár retrospektív módon újragondolni a múlt produktumait, mert ez maradt mára tulajdonképpen az eredetiség egyetlen kifejezési formája. Ezekből a kísérletekből kétségtelenül szórakoztató és akár önálló művészi értékkel bíró alkotások is születhetnek, de sajnos itt is - mint mindenhol - a túlnyomó többség bizony szemét és csakúgy, mint az egyszer használatos papír zsebkendők, mennek is záros határidőn belül a kukába.

Nos, a Portland városában, Oregon államban működő amerikai Idle Hands a fenti módszert a tökéletességig fejlesztette, illetve nem is fejlesztette, hanem egyből belecsapott a lecsóba, hiszen csak 2017-ben alakultak meg és 2019. május 10-én az Eisenwald kiadó gondozásában jelent meg "Mana" címmel debütalbumuk. A csapat Gabriel Franco énekes-gitáros-basszusgitáros-dalszerző egyszemélyes projektjeként indult, aki több zenekarban is játszott korábban, de megunta azt, hogy társai miatt nem jutnak egyről a kettőre, így önállóan kezdte el a saját elképzeléseit megvalósítani. 

Ha röviden akarnánk jellemezni az Idle Hands zenéjét, akkor két világ rendkívül ízléses és megdöbbentően színvonalas egyesítéseként írhatnánk azt le: ezek pedig a nyolcvanas évek klasszikus heavy metalja és ugyanezen évtized brit post-punkjának, gótikus rockjának összepasszírozása. Bármennyire különösen hangzik is ez, a végeredmény egész egyszerűen ellenállhatatlan. Olyan sodrása, lendülete van és olyan jó értelemben slágeresek a dalok, hogy az egész nagyon is frissnek hat a rengeteg unalmas tucatprodukció között.

Azonnal beugranak az inspirációként szolgáló bandák nevei: elsősorban a The Cure, a Joy Division, másodsorban a Killing Joke és a The Sisters Of Mercy. A dallamvilág, a refrének hangulata egy az egyben hozza vissza ezt a világot, de a gitárok rendesen odapörkölnek: a kiváló ikergitáros tekerések, illetve a ritmusszekció pulzálása alaposan felturbózza a dolgokat és olyan sodrást eredményez mindez, mellyel az akkori brit színtér bandái sosem rendelkeztek.  

Ami számomra a legmeglepőbb, az a kezdő zenekarhoz képest meglévő profizmus és tudatosság: egyrészt az album bitang jól szól, ráadásul kellemes, analógos a hangzása is. Másrészt a dalszerzői színvonal egészen megdöbbentő: kis túlzással mindegyik tétel slágerré válhat(na), ha valahogy szélesebb rétegek számára is elérhetővé válna a produkció. Gabriel Franco azzal a pofátlan, de megérdemelt magabiztossággal és pimaszsággal énekel, melyet nem lehet megtanulni, erre bizony születni kell. 

Az album nagyon egységes atmoszférájú, talán egy kicsit túlságosan is: mintha a dalszerző kicsit rágyógyult volna a '80-as évek eleji brit szcénára. A következő lemezre érzésem szerint érdemes lenne két-három olyan nótát is rárakni, mely oldja ezt a dallamvilágot és túlnyúlik azon. A másik negatív észrevételem, hogy Gabriel Franco hangja is mintha ebből az érából szólna hozzánk egy időgépen keresztül. Érdemes lenne itt is a saját hangszín megtalálása, mert ez elsőre érdekességként kétség kívül megragadja az embert, de Robert Smith-ből az eredeti az izgalmas. 

Mindezeket betudhatjuk a debütálás tényébe, de ettől függetlenül a "Mana" átkozottul fogós, dallamos, jó értelemben vett slágergyűjtemény: tizenegy három-, három és fél perces nóta negyven percben, tölteléknóták és fölösleges mellékzöngék nélkül. Kétség kívül az év egyik legígéretesebb bemutatkozása: ha sikerül ezt a szintet tartaniuk, esetleg új színekkel is bővíteniük a produkciót, akkor a fősodorbeli népszerűség sem lesz elérhetetlen.  

9/10

idle_hands.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr5215348672

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Rhia 2019.12.13. 20:25:46

New Model Army szinte egy az egyben.