„ Amikor valaki egész életét a juhok között tölti, akkor általában úgy viselkedik, mint ők, úgy mozog, mint ők, és úgy béget, mint ők, szinte megkülönböztethetetlenné válik a nyájtól. Itt azoknak a történetét meséljük el, akik nem ilyenek. Azokról mesélünk, akik sírnak, amikor mások nevetnek, és csak egy nehéz nap éjszakájára és nagy, fájdalmas szeretetre van szükségük, hogy emlékezzenek arra, kik is valójában. Tehát amikor a pásztor azt mondja nekik, hogy ne kóboroljanak el, mert a farkas elkapja őket, akkor nem hagyják magukat becsapni... Egyetértően bólintanak, de nem mert félnek tőle, hanem, mert bennük van a farkas. ''
A magam részéről a bluesnak két időszakát kedvelem: az egészen korai akusztikus-zongorás felvételeket, Skip James, Odetta, Leadbelly világát, és a hatvanas éveket, amikor a műfajban népszerűvé válik az elektromos gitár, és a blues nagyjai, mint Howlin’ Wolf, Muddy Waters, Buddy Guy a rockosabb oldalukat mutatják meg. Előszeretettel és könnyűszerrel kirándulgattak a rockzene birodalmában ezek az urak, hiszen nagy erőfeszítésbe nem tellett, csak a tempót kellett felpörgetni és a gitárt kicsit megkoszolni, hogy mocskosabb legyen a hangzás.
A görög Bag Of Nails zenekar tagjait ez utóbbi kerítette bűvkörébe: hamisítatlan hatvanas-hetvenes évekbeli blues-rock muzsikát játszanak, a fent említett nagy elődök nyomdokain haladva. Nem tudom, ki hogy van vele, szerintem elképesztő az a zenei robbanás, mely Görögországban a válság beállta óta végbement: ahogy legutóbb Svédországról ódákat zengtem, úgy ugyanezt a görögökről is el kell mondanom. Rengeteg együttes, minden műfajban, jobbnál jobbak, kifogástalan angolsággal, eredeti műsorral, csak tanulni lehet tőlük…
Most itt ez a blues-rock banda, és kész, mennyire jól elkapták a lényeget! Hallhatóan ők is tanultak valamit a Creamtől, Claptontól, a brit bluesinváziótól, a Canned Heattől és egyáltalán az egész rocktörténelemből, melynek, ha nem is túl régóta, de szerves részük ők maguk is. Pontosan a mócsingokat vagdosták le és a hús maradt, az értékes, finom falat, melyre rácuppan a magamfajta kiéhezett rockrajongó. Napjaink zenei kínálatában minden jelen van, mint az áruházak polcain, de ez a fajta bluesalapú, erőteljes rockmuzsika ott húzódik meg valahol az alsó polcokon, ezért nagy örömmel vettem, hogy a sci-fi doom jellegű borító ilyen harcos-karcos bluesfelvételeket takar.
Egészen pontosan 2014-ben alakult a háromtagú formáció Athénban, és mindeddig csak a demófelvételekig jutottak el, tehát ez az első lemezanyaguk. Ez pedig megdöbbentő, és ámulatba ejtő sok szempontból. Nem úgy szólalnak meg, mint egy kezdő zenekar. Éppen ellenkezőleg, ha információk nélkül valaki lejátssza nekem ezeket a dalokat, akár megesküszöm rá, hogy valamelyik blues-legenda kapott vérfrissítést néhány ifjú zenésztárs személyében és készített el egy visszatérő lemezt.
Ahogy a kezdő szám megszólal, az minden, csak nem zöldfülű kezdők szárnypróbálgatása. Szerencsére én csak kritikus vagyok, s nem zenész, mert akár ki is akadhatnék azon, hogy ugyan hogy a manóba (most finom voltam) volt képes egy elsőlemezes trió ilyen professzionális hangzást produkálni? Az ilyesmi mégsem két forint, és itt háttérénekesnők vannak, vendégzenészek segítenek, profi hangmérnök ügyködött, az egész anyagról ordít a szakértelem, az elhivatottság, a hitelesség. Simán lehetne Eric Clapton legújabb nagylemeze. Valljuk be, az ilyesmi nem túl gyakori jelenség. Aránylag ritkán találkozunk első kiadványon ilyen dolgokkal. Ennek részben anyagi oka van, részben rutintalanság, útkeresés, stb… Itt én ilyet nem látok (hallok).
Nálam az egyetlen gyenge pont az a borító, mert nekem ez részben egészen más világ, részben kidolgozatlan, részben semmit nem árul el a lemezen lévő zenéről, és ez nagy hiba, de legalább valami, ami tényleg egy elsőlemezes zenekar amatőrségére utal. Nem is értem, őszintén szólva, mert egy sima zenekari fotó a (gondolom csinos) háttérénekesnőkkel bőven megtette volna. Ennyit erről.
Aki szereti a Canned Heat, Butterfield Blues Band, Cream zenekarokat (van, aki nem???) annak kötelező hallgatnivaló a Bag Of Nails, de aki egyáltalán nem kedveli a bluest, annak is ajánlom, mert a gitárszólók a műfajban kiemelkedően jók, erősen rockos a lüktetés, és nem kizárt, hogy valaki éppen e lemez alapján ássa majd elő a bluesgyökereit.
Félreértések elkerülése végett: ezek egytől-egyig saját számok! A görögök nem feldolgozások révén próbálnak sikereket aratni, és nem is nyúltak le befutott slágereket, hanem friss, erőteljes, élettel teli szerzeményeket jegyeztek, a nyitó Daddy’s Bluestól egészen a záró Blue Moon’s Bluesig. Sokat már nem is szeretnék ehhez hozzátenni, de a közreműködők neve még idekívánkozik, és egy figyelmeztetés: aki ezt kihagyja, egy élménnyel lesz szegényebb. Panos Katsikogiannis – gitár,ének, Giorgos Antoniadis – basszusgitár, Agis Gkritzios - dobok. Jegyezzük meg, mert valami azt súgja, hallunk mi még róluk!
Ui: Általában minden zenekarral váltunk néhány sort a lemezkritika megjelenése előtt, ebből derült ki, hogy a "háttérénekesnők" mint olyanok itt nem léteztek, hanem a szakállas basszer, Giorgios énekelte fel a szólamokat! Elképesztő! Megesküdtem volna, hogy női vokált hallok... Vasilios N. Korres keverte az anyagot, és Simon Bloom volt a hangmérnök a Shakti Stúdióban, Athénban.
10/10
