Miután egy falkáját kereső magányos farkas - mint amilyennek Morgan Ridert elképzelem - leül akusztikus gitárjával, és megalkotja a hófödte kanadai erdők hangulatához tökéletesen illeszkedő dalait, akkor a dolgok érdemi része már elvégeztetett. Azonban az utolsó vonás, a szerzemények felöltöztetése, vagyis a végső formába öntés még hátra van. Hiszen ekkor még kaphatnak a dalok teljesen akusztikus hangszerelést, megszólhatnak bőgővel, hegedűvel, esetleg billentyűvel megtámogatva, és még ezerféle módon. Bevallom, nekem soha nem jutott volna eszembe az, amivel ő próbálkozott: komplett prog/folk-metal kíséretet tett ezekhez a tulajdonképpen egyetlen gitáron megszülető tételekhez.

Az ily módon létrejött dalok olyan hatást keltenek, mintha egy country rock gitáros mellett a stúdióban ott állna mondjuk a Prong, és amikor kell, besegítene a zúzásba. Ritkán hallani ennyire egyedi zenei világú előadót. Éppannyira metal, mint amennyire kortárs rockzene, sőt, még klasszikus íze is van egy kicsit a számoknak, melyekben nem ritka vendég a zongora, s szinte állandó jelleggel szerepel egy cselló, miközben a gitár-dob-basszus alap zakatolása gyönyörűen erősíti az önmagukban hajlékony, finom témákat.

Végre egy olyan zenekar, akiket nem tudok konkrétan senkihez hasonlítani! A hatvanas évek végén, amikor a brit folk vonal a progresszív érával találkozott, akkor a Keith Relf-féle Renaissance játszott némiképpen hasonló muzsikát. Voltak olyan pillanatok a "Leviathan" korongot hallgatva, amikor azt mondtam magamban: - Hiszen ez az "Ashes Are Burning"! Azonban Morgan Rider nyers énekstílusa semmiképpen nem rokonítható Annie Haslam kimunkált hajlításaival. Ez a fickó meglátásom szerint ösztönösen adja elő magát, amolyan csiszolatlan gyémánt, aki az igazán ortodox rockereknek nem lesz elég durva, a könnyedebb hangvételű nóták szerelmeseinek pedig túl vadnak találtatik…

Majd kiderül… Nem lepne meg, ha komoly szaklapok előkelő helyen emlegetnék ezt a kiadványt, mert megvan benne minden, amitől izgalmas egy lemez: érdekes hangszín, sajátos zenei világ, sokszínű felvételek, fülnek kellemes hangzás. Csak azt nem értem, miért emleget az előadó is, és más oldalak is blues-gyökereket, mert én ilyennel itt nem találkoztam. Talán a korábbi lemezeken előfordulhat, ezen nyoma sincs. Igaz ugyan, hogy az utolsó öt szerzemény az előzőek full akusztikus verziója, és ezekben dobro gitárt is használnak, de ez még ettől nem lesz blues.

Ami még az én személyes meglátásom, hogy ez a teljesen akusztikus felfogás, amiből kivették a fémes gitárokat, és az album hátsó felét képezi, ez nem kellett volna. Nem rossz, csak nem illik ide, és véleményem szerint nem is annyira izgalmas. Persze értem az elképzelést, itt lehet hallani, milyenek voltak a dalok visszafogottabb hangszerelésben, de sajnos így utólag nem érvényesülnek. Az első fele az albumnak egészen kiváló, nem vagyok biztos abban, hogy érdemes volt közel egy órásra nyújtani a tartalmat.

Morgan Rider egyébként elképesztő szorgalmas zenész, bizonyára nem unatkozik az Ontario környéki vadonban, mert annyi zenekara volt/van, mint mókus a fákon: Bolero, Crimson Shadows, Atomicy, Earthenlore, Sig:Ar:Tyr, Vesperia, Woechanter, stb… A szóban forgó formációval, a Deep Dark Riverrel egy négy albumból álló tetralógiát szeretne készíteni, ennek első darabjaként jelent meg idén a „King Of The Forest” és most a „Leviathan & The Deep Dark Blue”.

A zenekar tagjainak felsorolásához nem kell sok hely: Nathen Morrison – cselló, Morgan Rider – ének, gitár, zongora, dob, keverés, albumborító (gyönyörű munka!), egyebek. Szinte hihetetlen, hogy egy ember elvégzi mindazt a feladatmennyiséget, amelyen más előadónál egész hadsereg dolgozik!

Hideg téli éjszakákon, kandalló mellett ülve, a meleg szobában nagyszerű aláfestést nyújt a lemez, mintha maga a kanadai vadon szólítana meg félvad hangján, amint az ablakából kitekintő ember a lassan kihunyó csillagok bámulásába belefeledkezve egy távoli vidékre gondol, ahol talán most is éppen esik a hó…

 8/10