Ha valaki éppen az idén megjelent Bruce Springsteen lemezzel kezdi az énekessel való ismerkedést… - vajon elképzelhető ez a felvezetés? Nincs nagy valószínűsége, de éppen megtörténhet. Mindig felnő egy újabb és újabb generáció. A legújabb zenehallgató nemzedék tagjai között bizonyára akadnak nyitott fiatalok is, akik olvastak valamikor a jó öreg Főnökről, és az éppen piacra kerülő „Western Stars” album kapóra jön nekik az előadó felfedezéséhez. A kérdés csak az, vajon mit gondolnak a mai fiatalok a legújabb dalok hallatán erről a zenészről? Kedvet kapnak-e korábbi munkái feltérképezéséhez?
Őszintén szólva ezt én egyáltalán nem tudom elképzelni. Sőt, még azt sem, hogy ezt a lemezt a fenti korosztály képviselői végig tudják hallgatni. Még azt is megkérdőjelezem, hogy a hatvanon aluli közönség egyáltalán helyet adna neki a lejátszójában. Ha mégis akadnak ilyen kivételek, nyugodtan támadjanak be a kommentekben, de én ezt a lemezt kíméletlenül le fogom húzni.
Igen, igen, határozottan az a kategória, mely nem csupán nem tetszik, még ráadásul irritál is, legszívesebben el is kerülném, mert a negatív kritika is valamennyire reklám, és talán jobb lenne, ha ilyet nem szolgáltatnánk neki. Úgy vélem, sokkal jobban járt volna vele mindenki, beleértve az énekest is, ha soha nem kerül kiadásra… de már késő, megjelent. A "2019-es év egyik leginkább feledhető rockalbuma" cím jó eséllyel kerülhetne a borítókra. Már amennyire ez rockzene.
Nézzünk szembe a ténnyel, a Főnök sosem volt igazán rocker. Nem, én nem hittem el neki sosem. Sem a „Born In The USA” sem a „Philadelphia” idején, most pedig végképp nem. Nem is azzal van bajom, hogy a számok nem harapják le a fejem, mert ezt tőle nem is vártam, na de hogy minden fronton ennyire gyenge legyen?
A dalszerzői képességei itt annyira gyatrának tűnnek, hogy sok őt nem ismerő zenehallgató teljesen hülyének nézne, ha azt mondanám neki, volt már ennek az előadónak egészen kiváló lemeze is a maga idejében. Ez egészen pontosan 1982-ben volt, a lemez címe „Nebraska”: nyugodtan meg lehet hallgatni, nincs azon egyetlen gyenge szám sem, érzelemgazdag, erős hangon előadott, kiváló amerikai folk-rock lemez. A hangszerelése nagyon érdekes, mert két hangszer szerepel az egész lemezen, egy akusztikus gitár és egy szájharmonika. Több oda nem is kellett, mert ami jó, az jó szárazon, lecsupaszítva is…
…és ennek a kifordítása is igaz: hiába minden vendégzenész, ha már semmi ötleted és mondanivalód nincs, akkor a nagy körítés nem fogja elfedni a hiányosságokat. Megszámolni sem lehet, hány közreműködő volt az új albumon, de sokat spórolhattak volna, ha inspiráció hiányában el sem kezdik a munkálatokat. Szerintem abban semmi gáz nincs, ha valaki évekig hallgat, nem ír dalokat, vagy ír, de nem akarja mindenáron kiadni azokat, mert úgy véli, nem ütik meg a mércét. Azzal már nagy baj van, amikor jól beharangozod és ízlésesen tálalod a nagy semmit.
Egy pillanat, ízléses tálalás? Na nem, ez a lemez minden, csak nem ízléses. Állandóan közbenyekergő háttér-vonósok, csellók, hegedűk, vadászkürt és folyamatos „Angol beteg” és „Elfújta a szél” hangulat, hát ez nem a kifinomult füleknek való. Szerintem még azok is besokalltak a giccstől, akik évek óta a Főnök rajongói. A legrosszabb karácsonyi filmek műszeretettől övezett világát idézik fel ezek a szerzemények, az első daltól az utolsóig. Ha a korábban kiadott, sokszereplős albumait nézem, azért azok között is volt érték, hiszen a "Seeger Sessions" 2006-ban még nekem is tetszett, (bár ezen nem saját felvételei szerepeltek), és hát azt se felejtsük el, hogy a főszereplő akkor még az ötvenes éveiben járt, míg mostanra már betöltötte a hetvenet.
A kor persze nem minden, elvileg a stílusod csak finomodhat az évek múltán, kérdés, hogy meddig tartható fent ez a fejlődés? Sajnos itt még azt sem mondhatom, hogy az énekhang, ami a Főnök védjegye, a hamisítatlan smirgli, ez legalább tökéletes formában lenne. Bőven vannak hamis intonációk, már az első számban is. Igaz, ami igaz, még mindig leginkább az énekesi teljesítményt lehet kiemelni, még ezekkel a hibákkal együtt is, mert a hangszíne egyedi, és megküzd rendesen a saját témáival. A gitározásra vagy a zenei megoldásokra nem érdemes egyetlen árva szót sem vesztegetni, semmiféle ereje vagy karcolata nincs a produkciónak, teljesen őszintén, és nem megbélyegezve a legidősebb korosztályt mondom, hogy nyugdíjas klubok teadélutánjaihoz ez egészen kiváló háttérzene. Kivéve, ha akad köztük olyan, akinek még van némi ízlése, és dühösen követeli vissza a hetvenes éveket…
Nemrégiben írtam fiatal zenészek hasonló stílusban fogant lemezéről, a nevük Caamp, és amolyan Springsteen-hatású akusztikus muzsikát játszanak, méghozzá egészen kiválóan: ha az ő lemezük kapott tőlem 7 pontot, akkor erre mennyi jár? Mínusz kilenc? Nem tudom igazán értékelni, ha nem muszáj pontozni, akkor nem is adok pontot. Az egyetlen dolog, aminek örülök a lemez kapcsán, hogy míg Ausztráliában, Ausztriában, Olaszországban, az Egyesült Királyságban első helyen vezette az eladási listákat, addig Magyarországon a legjobb pozíciója a 16. volt (hasonlóképpen Japánban és Lengyelországban, mindenhol másutt dobogón végzett.) Hogy mire következtetek mindebből? Nos, végül is a számok nem hazudnak, és ezek szerint a magyaroknak, japánoknak és lengyeleknek még van ízlésük...
Fotó: EJ Hersom
