Gyorsan ledolgozzuk a restanciánkat: néhány 2019-es korongról írunk még. Vagy azért, mert kiemelkedőek és érdemesek rá, vagy pedig azért, mert korábban beterveztük már őket, de valahogy mégis kimaradtak. A brit Horrified igazából mindkét kategóriába is beleillik: kifejezetten színvonalas a "Sentinel" című anyaguk, így mindenképpen közölni akartunk erről recenziót.
A Testimony Records gondozásában december 13-án megjelent "Sentinel" igazából EP, de harmincegy perces játékidejével simán stúdióalbumként is megállná a helyét, főleg manapság, amikor a csapatok szinte csak önálló nótákban vagy kislemezekben gondolkodnak.
A Horrified 2012-ben alakult meg Newcastle upon Tyne városában és eddig három teljes értékű korongot jelentettek meg egy demó és egy EP mellett. A zenekart végigkísérte az állandó tagcserék sora, egyedül Daniel Alderson énekes/gitáros tekinthető az egyetlen alapító zenésznek a formációban, azaz tulajdonképpen ez az ő projektje.
Leginkább dallamos death metalként lehetne jellemezni őket, bár több érdekes dolog is akad itt, mely egyénivé teszi a zenéjüket. A gitármunka egészen kiváló: a korai In Flames és a nyolcvanas évek klasszikus Iron Maiden-féle heavy metaljának ikergitáros melódiái köszönnek vissza, ráadásul Lee Anderson kifejezetten ötletes basszusjátéka is hasonlóan ki van emelve a mixben, mint anno Steve Harrissé volt.
Tulajdonképpen a hat tétel véges-végig egy óriási dallamorgia, csak egyetlen apró homokszem került a gépezetbe, ez pedig magának a zenekarvezetőnek az énekhangja, illetve annak hiánya. Próbálok elegánsan fogalmazni: először azt hittem, hogy a digitális promófájlok végzetes sérülést szenvedtek, amíg Németországból ideértek, rájuk ült a postás vagy mit tudom én. De nem: ezt bizony a brit banda komolyan gondolta.
Anderson hangja olyan, mintha két különösen hátrányos vokális adottságú, mutáló kamaszfiú együtt próbálna meg énekelni. A végeredmény pedig egyszerre fájdalmas és vicces: egy idő után meg lehet szokni, csak éppen abszolút semmi funkciója sincs és leginkább elvesz a produkció élvezeti értékéből.
Az ének miatt - akarva-akaratlanul - egyfajta blackes éle is lett így a daloknak, habár a zene ehhez semmilyen támasztékot nem ad. Van viszont annál több szinte dzsesszes finomság: ez a dobtémákban, a basszusfutamokban, de még a szólókban is tetten érhető (a záró hét és fél perces The Perceiver különösen ilyen lett és éppen ezért pozitív értelemben egy kissé ki is lóg a korong általános atmoszférájából).
Az összetettség, a komplexitás okán akár progresszív death metalnak is hívhatnánk a Horrified produkcióját, de én mégis maradnék a dallamos halálfémnél, mert azért a Death, a korai Opeth vagy az Atheist megközelítésétől mégis elég távol áll a briteké. Az angol négyes - szerintem igen helyesen - a dalokra, a melódiákra helyezi a hangsúlyt, nem pedig a mindenáron történő technikai bűvészkedésre vagy művészieskedésre.
A lemez hangzása viszont nem igazán nyerte el a tetszésem: éles, kopogó, nyers, szinte demójellegű a megszólalás (a dobok kifejezetten zavaróak), pedig itt lett volna helyük a finomabb, analógosabb dolgoknak. Ettől és a vokális problémáktól eltekintve ez egy kifejezetten szerethető, álmodozósan melodikus album lett, tele szebbnél-szebb nótákkal, melyek befogadásához és élvezetéhez azonban át kell lendülni Daniel Alderson meghökkentően szokatlan énekhangján.
Ha én lennék a menedzserük, akkor mindenképpen javasolnám egy kompetens frontember bevételét a formációba, mert az érzésem szerint sokat tudna dobni az egész produkción. Ennek a dallamos, atmoszferikus death metalnak Európában van piaca (habár igencsak szűk réteg kedveli a stílust), melyre lehetne építkezni. Mindenesetre figyelni fogom a britek pályafutását, mert a "Sentinel" váratlanul sokat pörgött a lejátszómban.
9/10
