2019 egyik utolsó lemezkritikája legyen ez: Rodrigo és Gabriela - „Mettavolution”. Hogy miért pont ők? A válasz nagyon egyszerű: mert megérdemlik. Hiánypótló írás ez is, mint oly sok lemezbemutatóm, hiszen a magyar oldalak érthetetlen okoknál fogva egy sort sem vesztegettek arra a lemezre, melyet a szakma Grammy-díjra jelölt. Hiába, ez már csak egy ilyen világ, itt nem feltétlenül a legjobbak kapják a legtöbb reklámot, és mégis eljutnak valahogy a közönséghez. Azért csak nézzünk bele egy kicsit ebbe az anyagba, mely még április 26-án került ki a hallgatóság elé, mert nagyon megéri a rá fordított energiát.
Rodrigo és Gabriela… Hihetetlen, hogy 2001 óta, azaz 18 éve itt vannak velünk, és ha nem is minden évben, de rendszeresen ellátnak minket egyedi és különleges gitárzenéjükkel, mely sok nagy előddel rokonítható, mégis van benne elég saját íz ahhoz, hogy senkivel össze ne tévesszük őket. Pedig mindössze két akusztikus gitár szól, és elég kemény dió egy ilyen hangszeres duót beazonosítani, de náluk elég 15 másodpercet lejátszani egyetlen szerzeményükből és azonnal rávágja a legzöldfülűbb, legkezdőbb siheder rocker is, hogy ezek bizony ők, a két mexikói, nem is lehet kérdés!
Valóban nem kell nagy zenei rutin a felismerésükhöz, mint ahogy a befogadásuk sem kötött zenei végzettséghez, még ha valaki soha életében nem fogott gitárt a kezében, akkor is meg tudja állapítani, hogy ők nagyok. Mégpedig nagyon. Őszintén remélem, hogy az ötödik sorlemez, és egy ennyire hosszú pálya után nem kell bemutatnom őket egyetlen magyar olvasónak sem, de ha mégis, akkor szívesen megosztom dióhéjban a történetüket.
Rodrigo Sanchez 15 éves volt, amikor bátyja színházában, egészen pontosan a Mexikói Kultúra Házában találkozott a nála egy évvel idősebb Gabriela Quintaroval Mexikóvárosban. Rövid idő alatt egymásba szerettek, azóta együtt élnek és muzsikálnak. Ennyi, nem több, de azért gondoljunk csak bele, mennyire nehéz műfaj a párkapcsolat is, és a zenélés is, és úgy tűnik ők mindkettőben sikeresek.
Bár ősidők óta híresen nagy metalrajongók, az első lemezükön, a 2001-ben megjelent "Foc", majd később "Re-Foc" (újramasterelt) kiadványon még jóval tradicionálisabb, flamenco ízű zenét játszottak, fokozatosan váltak szerzeményeik egyre sokszínűbbekké és egyre vadabbakká, keményebbekké, olyannyira, hogy ezen az idén megjelent kiadványon már szinte meg is röffen kezeik között a hangszer.
Ugyanakkor, gondolom sok kritikusuk szemükre hányja azt, hogy a flamenco gyökerek egyre hátrébb szorultak, és érezhetően a populáris hangzás irányába mozdultak el. Nem mintha nem lettek volna mindig is extradallamosak, és talán annyit megengedhetek magamnak, hogy átkötéseiket, tempóváltásaikat tekintve túlságosan is kiszámítható előadók, mégis, mindezek ellenére a mai napig érdemes hallgatni a darabjaikat, mert a technikájuk kimagasló, valamint olyan fokú játékosság uralkodik náluk, mely sok zenész albumain egyáltalán nincs jelen.
Miről is beszélek? Nos, ezen a legutolsó lemezen életkorukat tekintve mindketten a negyven fölött jártak, mégis olyan érzésem van a tételeket hallgatva, mintha két 18 éves srác virgázna, annyira fésületlen, zabolátlan az előadásmódjuk. Önfeledten szórakoznak vagy inkább zsonglőrködnek a témákkal, ahogy azt erre a kifejezési módra találóan szokta mondani Sonny Sharrock, aki szintén tudott ezt-ezt a gitározásról. Szóval Sharrock szerint van sokféle megközelítése a gitárjátéknak, s ezek közül az egyik tipikus előadó az ügyes kezű zsonglőr, aki bátran feldobja, elkapja, hintáztatja a dallamokat, soha nem éri baleset, vagy mellényúlás, de nem is válik zenéje annyira érzelemgazdaggá, mint azoké, akik átgondoltabban, letisztultabban nyúlnak a hangszerhez.
Kétségtelenül nem nevezném a mexikói páros játékát sem letisztultnak, sem nyugodtnak, éppen ellenkezőleg, áthatja őket egyfajta állandó pulzálás, amolyan elektromos feszültség vagy villódzás, melytől ez a zene tulajdonképpen „akusztikus heavy metalnak” nevezhető, de szerintem ez már olyannyira rájuk jellemző stílusjeggyé vált, hogy nem szabad ezt minőségi hibának tekinteni.
Nézzük meg, ott van a Witness Tree, a Crotona Days, az Eletric Soul, mennyire szépen húznak! Szakítanak rendesen, mint a szánhúzó kutyák. A Terracentric kis túlzással akár egy Metallica-szám is lehetne, bár inkább Testamentet kellene mondanom, mert ott hallom Skolnick megoldásait, dallamvilágát az akkordok között. De van egy másik szellemalak, aki minduntalan eszembe jutott a lemezanyagot hallva, különösen a Crotona Days hangjai hallatán, ő pedig nem más, mint John Frusciante. Egészen odáig merészkednék, hogy kijelentem, Red Hot Chilis megoldásokkal operálnak a latin szerelmesek! Ez persze nem baj, sőt, kifejezetten jó, csak el tudom képzelni, milyen képet vághattak a dalok hallatán a kissé merev határvonalú, nagyon is belterjes, és a populáris vadhajtásokat nem igazán díjazó flamenco fórumok…
Amivel legjobban megleptek, az a Pink Floyd - Echoes feldolgozása. Nem annyira a feldolgozás módja, mert abban biztos voltam, hogy tökéletes technikai színvonalon, és az eredetihez hűen fogják tudni tolmácsolni, hanem maga a választás! Hiszen az 1971-es "Meddle" nem tartozik a legismertebb lemezek közé, mint ahogy az Echoes is meglehetősen hátul állna egy képzeletbeli Pink Floyd népszerűségi listán. Így hát ez a vállalkozás nem csupán kifinomult ízlésvilágra hanem bátor és erős jellemre is vall. Ugyan kinek jutna eszébe egy ilyen több mint húsz perces csillagközi tételhez nyúlni 2019-ben? Még a prog-rock bandák is elkerülik... pedig mennyire gyönyörű még két gitáron is!
Elképzelhető, hogy a már említett flamenco-színtereken nem foglalt el előkelő helyet az album, szerintem nehéz benne hibát találni. Valahol megvan benne minden, ami a tutihoz kell, pengés szólamok, megragadó vezérdallamok, finom hullámzás, éppen csak dalra nem fakadnak a szerzők, de én arra sem mernék mérget venni, hogy soha nem hallunk tőlük vokális megoldásokat. Ki tudja? Ám addig is, amíg ez megtörténik, hallgassuk ezt az albumot a neki járó figyelemmel és törődéssel.
8/10
Fotó: Thibault Trillet
