Mivel Szilveszter éjjelét úgy átaludtam, mint körülbelül ötéves koromban, így az újév frissen, kipihenten, jókedvűen indult számomra. Minden olyan légiesen könnyednek tűnt, a verőfényes napsütésben fürdőzve az egész úgy hatott rám, mintha az óév minden mocskától megszabadultam volna és egy álomvilágba csöppennék bele.
Karácsony alkalmával a hangulatot igyekeztem a témába vágó könnyed muzsikákkal felfűteni a kompromisszum jegyében, ami azt eredményezte, hogy az ünnepek alatt becsicskult füleimet újra fel kellett készítsem a kíméletlen fémáradatra és a Hideous Divinity segítségével ismét visszaállt minden a rendes kerékvágásba: mondhatni újból ráléptem a rideg és zord valóság fagyos talajára.
A Hideous Divinity egy az egymillió death metal banda közül, és most valami olyat kellene írjak róluk, ami megkülönbözteti őket a többiektől. Nem lesz egyszerű, az egyszer biztos. Nem azért, mert rossz, hanem mert a számos gyenge vagy éppen csak átlagos produktum mellett azért nem kevés jó is akad, és ezek között is rengeteg olyan formáció tevékenykedik, melyek hasonló sémákon alapuló koncepcióval dolgoznak; ami persze nem baj (manapság szinte lehetetlen valami teljesen új dolgokkal előállni, főleg egy már régóta létező és sokat látott stílusirányzat keretein belül).
A 2007-es keltezésű olasz death metal banda összesen négy nagylemezt szabadított eddig a világra. Minden tekintetben egységes anyagokat; nem kezdtek kísérletezni, nem romlott és nem is emelkedett a színvonal (nincs is már nagyon hová). Szóval maradtak a már bejáratott vonalon és egy jó kis anyagot szállítottak le nekünk ismét.
Azt a jelzőt, hogy egyéniség, szerintem teljesen felesleges már feszegetni 2020-ban (a lemez amúgy még 2019-es); a hangszeres játék és a komponálás az, amire erősen kellene inkább fókuszálni (ez alól kivételek az olyan zenekarok, mint például az Airbourne és a Greta Van Fleet, ahol mindkettő megvan, még sincs semmi értelme az egésznek; túlzásokba esnek és szinte már kínos, amit művelnek).
A Hideous Divinity szerencsére nem utánoz senkit; az általuk képviselt muzsika brutális, gyors, technikás death metal. Tömény, komplex, elsőre talán nehezen befogadható, de ennek ellenére nagyon is egységes és lenyűgöző. Nem háttérzene; sok odafigyelést igényel. Ezzel nincs is gond, mivel a kiváló dalok alkotta nagylemez simán odaszegezi az embert a hifi-torony elé.
Az ötvenegy perc (ebbe beletartozik a bónuszként felsorakozó kettő darab átdolgozás is, a Machine Headtől a Blood Of The Zodiac és a Mayhem Cursed In Eternity című dala) persze kissé soknak tűnhet egy ilyen sűrű és összetett anyag esetében, de ez csakis megszokás kérdése: aki az efféle muzsikák szerelmese, annak ez inkább áldás, mintsem átok.
A lemezborító istenkirály, a dalok nagyon jók, továbbá a hangzásra sem lehet panasz. Komplex, pusztító, kíméletlen muzsika; kihagyhatatlan anyag. Olaszországban nagyon pezseg a színtér, sok kiváló banda működik arrafelé. A Hideous Divinity "Simulacrum" című negyedik soralbuma 2019. november 8-án jelent meg a Century Media gondozásában. Ja, és lehet gyönyörködni a The Embalmer klipjében...
9/10
Fotó: Dema Novakova
