ESOTERIC - A Pyrrhic Existence (2019)

2020. január 09. - chris576

558852.jpg

A birminghami funeral doom formációt hallgatva a szintén angol Cathedral debütlemeze ugrott be elsőként, ám az Esoteric (Gordon Bicknell - gitár, Mark Bodossian - basszusgitár, Greg Chandler - gitár/ének, Joe Fletcher - dobok, Jim Nolan - gitár) még Lee Dorrian - sajnos egy jó ideje már földbe állt - zenekarának korai anyagainál is sokkal súlyosabb, komorabb zenét játszik.

Ehhez a fajta muzsikához teljességgel át kell szellemülni és megnyomni azt a bizonyos kikapcsológombot, mely az agyunknak a gondolkodáshoz szükséges receptorait egy időre hibernálja és csakis a fantáziánkra szabott víziók képkockáit vetíti le lelki szemeink előtt. A britek apokaliptikus, reményvesztett atmoszférával operáló szerzeményei bizony megfelelő előkészületet igényelnek; ha nem igazodunk azon kritériumokhoz, melyek az Esoteric maximális befogadását lehetővé teszik, akkor nem is érdemes hozzákezdeni a lemez meghallgatásához.

Az album sötét atmoszférája leginkább a dalok extrém hosszának köszönhetően éri el a maximális élvezeti faktort, csakúgy, mint egy komplex prog-rock lemez esetében. Egy sötét és rideg, de abszolút monumentális zenei utazáson vehet részt a hallgató, ha rászán az életéből több, mint másfél órát (igen, jól látod, nem elírás), mely bár elsőre kissé soknak tűnhet, de a zenekar ügyelt rá, hogy a hallgató ne nyúljon a kikapcsológomb felé, mondjuk félúton.

Ne nagyon számítson senki komplex, technikás elemek alkalmazására; többnyire egyszerű és csigalassú, de irgalmatlan súlyos témák, valamint sötét, atmoszferikus elemek képezik a nagylemez egészét. Bár nem igazán vagyok híve az erőszaknak, nem tolerálom az elnyomást, a kizsákmányolást (ez alatt most ne azt értsd, hogy kimondottan erről szólnak a dalszövegek), meg az ehhez hasonló negatív dolgokat, de az biztos, hogy legtöbbször a düh és az elkeseredettség szüli a legjobb lemezeket (valamit valamiért).

Az 1992-ben alakult bandának az "A Pyrrhic Existence" még csak a hetedik sorlemeze, de valljuk be őszintén, hogy ez egyáltalán nem róható fel a bandának negatívumként, hisz ha csak a mostani másfél órás anyagot vesszük figyelembe, továbbá azt a tényt, hogy a zene nem éppen a könnyen emészthető fajtából való, akkor ez tulajdonképpen így is van rendjén (milyen bizarr lenne már egy vagy kétévente előrukkolni egy hasonló kaliberű nagylemezzel).

Nem titok, hogy nagy rajongója vagyok az Esoteric által képviselt zenei világnak, de azt még én is elismerem, hogy ez nem az a fajta muzsika, melyet napi rendszerességgel hallgat az ember. Sőt, ha egyszer arra adnám a fejem, hogy elmegyek egy koncertjükre, akkor semmiképpen sem egy hasonló stílusú banda előtt vagy után szeretném meghallgatni őket, mert abban az esetben már valóban besokallnék a vontatott funeral doom esszenciától (szöges ellentétben a fentebb leírtakkal, ahol is azt fejtegetem, hogy a banda másfél órás anyaga egyáltalán nem túlzás, ám élőben egészen más a helyzet: egy füstös rockklubban való egy helyben toporgás ugyanis nem hasonlítható össze az otthon kényelmével).

Elképesztő érzelmi mélységekig hatolnak a maraton hosszúságú funeral doom eposzok; mintha dalaikkal a közelgő világvégét akarnák lefesteni a hallgatónak. Ellentétben a drone doom bandák monoton, fárasztó és sok esetben értelmetlen cammogásával az Esoteric kiváló érzékkel nyúl az érdeklődést folyamatosan fenntartva fantáziadús, érdekes és izgalmas zenei elemekhez, melyek kiemelik őket a  műfajon belül elhatalmasodott szürke masszából.

A szigorú és rendkívül komor, hörgős-morgós kompozíciókat olykor afféle könnyed, álmodozós Pink Floyd-jellegű betétek törik meg; szóval érdemes végighallgatni a teljes másfél órás anyagot, mert sok-sok finomság megtalálható rajta.

Akik viszont csak most ismerkednek a műfajjal, azok óvatosan közelítsenek az anyaghoz, mert könnyen csalódás érheti őket. Szépen adagolva, kisebb részletekben ajánlom az album befogadását. Aki pedig a műfaj szerelmese, rá az ellenkezője igaz: valószínűleg nagykanállal habzsolja majd az élvezeteket az "A Pyrrhic Existence" hallgatása közben, melyet a Season Of Mist dobott piacra 2019. november 8-án.

A lemez nem kimondottan az az érvágós fajta, inkább utazós típus: először a pokol legmélyére kalauzol, majd felemel a magasba. Szárnyalsz, közben fentről nézheted a civilizáció haláltusáját. Ha kicsit szomorkás a hangulatod, akkor ne a Kispál És A Borz slágerét vedd elő, hanem mondjuk ezt a korongot. Viszlát a pokolban.

8,5/10

esoteric-band-2019-paul-ward.jpg

Fotó: Paul Ward 

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr4215401260

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.