LOTUS THIEF - Oresteia (2020)

2020. január 09. - Vendégszerző RGY

lt_cover.jpg

Egy király feláldozza saját lányát, hogy kiengeszteljen egy istennőt, akinek a haragja miatt nem fújnak a szelek és nem tudnak harcba indulni a gályák. Felesége ezen felháborodva – no meg némi hatalomvággyal, továbbá mert időközben begyűjtött egy szeretőt – meggyilkolja hazatérő férjét és annak a háborúban szerzett ágyasát. Amikor fia felnőttkorba lép, egy isten megjelenik előtte és felszólítja, hogy torolja meg apja végzetét. A fiú eleget tesz a felszólításnak és meggyilkolja anyját.

Erre aztán rárontanak a bosszú istennői és azzal fenyegetik, hogy őrületbe hajszolják. A teljes tébolytól az őt megtorlásra szólító isten menti meg, aki feloldozza az anyagyilkosság bűne alól, mellesleg kifejti, hogy valójában az anya nem igazi szülő, mert az apa termékenyíti meg magvával az anyát, az anya pedig csupán kihordja – amolyan keltetőként – az utódot, aki majd továbbviszi az apa vérvonalát.

Ez a megindító és mélyen elgondolkodtató történet nem egy Amon Amarth-konceptlemez szövegeinek summázata, hanem az antik görög drámaíró, Aiszkhülosz trilógiájának, az Oreszteiának cselekményvázlata. A görögök azok, akik nemcsak George R. R. Martint, de Shakespeare-t is megelőzték az összes karakter legyilkolásának művészetében. A San Francisco-i székhelyű Lotus Thief úgy döntött, hogy az antik irodalomnak ezt a gyöngyszemét dolgozza fel az immár a Prophecy Productions által felkarolt harmadik sorlemezén, mely a 2016-os „Gramarye” című remek utódjaként kínál izgalmas zenei felütést a 2020-as esztendőre. A feldolgozás viszonylag tágan értendő: inkább arról van szó, hogy a lemez Aiszkhülosz műveinek ihletésére, szövegeiből kiindulva igyekszik azok hangulatát átadni.

Az első dolog, ami feltűnhet a lemezen, az, hogy a zenekar basszeros-gitáros-szintis-énekese és kreatív agytrösztje, Elizabeth Gladding, azaz Bezaelith körül alaposan megváltozott a tagság. Egy ilyen fejlemény nyomban felveti a kérdést, mennyiben változtat ez a banda hangzásvilágán; e tekintetben rögtön kijelenthetjük, hogy szemernyit sem. A váltás legfeljebb csak azt a benyomást erősíti meg, hogy ennek az együttesnek a sajátos karaktere tényleg Bezaelith alkotó géniuszának szüleménye. Személy szerint egy egészen kicsit hiányolom Iva Toricot, de ennek az a fő oka, hogy az énekesnő mélyen befészkelte magát a szívembe azzal a gyönyörű skálázással, mellyel 2017-ben, a Prophecy Festen felvezette a ’Thief megaszámát, a The Book of Liest. Ha ettől a szubjektív elemtől eltekintünk, akkor a muzsikusgárdát nem érheti kifogás.

Ha röviden össze kellene foglalni, miben változott az új album, mindenekelőtt az extrém ének és a billenytyűk markánsabb jelenlétét emelném ki. A Lotus Thief hébe-hóba kacérkodott már a szélsőségesbe hajló hangokkal, de ez inkább gonosz-sejtelmes suttogásban nyilvánult meg, semmint valódi extrém énekben. Az „Oresteia” nem finomkodik, és Bezaelith változatlanul angyali hangját időnként dühödt károgás kontrasztolja, nem is akárhogyan.

Az albumnyitó Agamemnon ötödik percében a csúf hangokért felelős Ascalaphus olyan felbőszült méregköpködéssel támadja le gyanútlan hallójáratainkat, hogy azt tanítani lehetne, majd a Libation Bearers szívmelengető, öblös – és idővel fenyegető bugyborgássá szétfolyó – gyomorhörgéssel kényeztet bennünket, mely ugyan nem éri el a Karl Sanders-i kriptikus mélységeket, ellenben hibátlanul illeszkedik a dal egészének folyásába. A harsány részeket ellensúlyozandó éteri, már-már filmzenékre emlékeztető szintifutamok simogatják a fület. Ezek a futamok időnként a sziruposság határát érintik, de arányuk sohasem zavaró, nem rontják el az összkép harmóniáját. Talán egyedül a The Furiesben hallható visszafogott, dubstep-szerű rész bántotta a fülemet, mert ez az elem számomra sehogyan sem fért össze a lemez koncepciójával, hangulatával.

A zenekar az album megjelenése előtt két számot tett közzé előzetesként, ezek közül az Agamemnon vitathatatlanul az egyik kiemelkedő pillanat: Bezaelith az Agamemnon (mármint az eredeti dráma) első soraival nyitja a dalt, azt követően sejtelmes énekkel delejezi meg a hallgatót, aki a szám epikus verzéjénél és annak magasztos levezetésénél végérvényesen beleveszett a Lotus Thief különleges világába. Semmi kétség, az együttes kétségkívül ért a jó kezdőszámok kiválasztásához.

Vétek lenne továbbá nem megemlíteni az album abszolút katartikus pillanatát, a kissé Loreena McKennittet idéző dúdolással felvezetett, két verzéből és közöttük egy durvulatból felépülő Sister In Silence-t, amelynek feszültségét varázslatos hegedűszó oldja fel a megfelelő pillanatokban. Egy ilyen csoda után minden hang bűn, ezért szinte nem is lenne szükség a rövid The Kindly Onesra a lemez végén, de mégis jó, hogy odakerült egy zárótétel, mert a Sister In Silence szépsége után ürességet érezne az ember. Egyébként az egész lemezre jellemző a zenei hullámzás, melyet a lótusztolvajok a számok közbeni ellágyulások mellett rövid, instrumentális tételekkel is hatékonyabbá tettek; s ez a hullámzás mélyről fakadó érzelmeket szabadít fel a hallgatóban. Érezhető az is, hogy a számok némiképp jobban összeértek, kerekebbek, mint a 2016-os lemezen hallhatók. Aligha mondható kirobbanónak a fejlődés, mert már a „Gramarye” is kiválóra sikeredett, de az „Oresteia” dalai alig hordoznak üresjáratot. A zenekar lényegében kiforrott stílussal lépett a színtérre, és legfeljebb az lehet kérdés, merre tud továbbfejlődni egy ennyire markáns egyéniségű formáció.

Egy sajátos világú zenekar értékelése során felmerül a kérdés, amit alapvetően rosszul lehet csak megválaszolni, de az ember mégis felteszi magában, mert viszonyítási pontot keres: milyen más bandához hasonlíthatók a hallottak? Szépen belezavartam magam ebbe a teljesen értelmetlen málnásba, de azért abból az egy szempontból érdemes a Lotus Thiefet összevetni a Therionnal, hogy mindkettő a metalt elegyíti más hangszerekkel, stílusokkal oly módon, hogy csakis rájuk jellemző zenei és szövegvilágot hoztak létre. A Therion ugyan jól elvan a szimfonikus metal rubrikában, és fontos tényező volt az 1990-es és 2000-es évek európai metálszínterén, de nem iskolaalapító banda, nincsenek követői, továbbgondolói, kópiái, ráadásul sajátos okkult témái szintén megkülönböztethetők más okkult, misztikus együttesekétől.

A Lotus Thief önmagát text metalként definiálja, és kétségkívül nem sok együttes létezik, amely következetesen antik szövegek köré szőné témáit (legyenek azok vallási, irodalmi vagy filozófiai tárgyúak). A párhuzam talán ott is megáll, hogy míg egyik formáció tagjai sem kirobbanó tehetségű zenei virtuózok, mégis kiváló dalírói vénával áldotta meg őket a sors. Ezzel a jellegbeli összevetéssel jól érzékeltethető, hogy mit csinál a Lotus Thief, és az „Oresteia” arra tanít bennünket, hogy reméljük, még nagyon-nagyon sokáig csinálni is fogja.

Az „Oresteiá” korongnak egyetlen olyan vonása van, mely nem szükségképpen negatívum, de mindenképpen kérdéses, ez pedig a hossza: a teljes album mindössze jó 38 perc terjedelmű, és a nyolc tételből mindössze öt a rendes, szöveges darab. Persze már Szókratész megmondta, hogy a hibátlan „Reign in Blood” is csak 28 perc, de esetünkben mégis arról van szó, hogy a Lotus Thief egy komplett drámatrilógia zenei átültetésére vállalkozott, mely mind a szövegét, mind az általa elbeszélt események idejét, szerteágazóságát tekintve igencsak monumentális. Egy ilyen komplex anyag aligha sűríthető mindössze 38 percbe, ezért a hallgató némi hiányérzettel emeli le a fejéről a fülhallgatót, miután az utolsó hangok is elhallgattak. Mégis azt mondom, jobb ez így, mintha töltelékekkel lenne teleszórva a lemez, mert semmi nincs, ami megakaszthatná azt a szilaj érzelmi örvénylést, amit ez az anyag kínál. Ahogy a cikk elején írtam, az „Oresteia” inkább hangulatában igyekszik zenévé formálni Aiszkhülosz darabjait (amelyeket a maguk idejében egyébként sem olvasva, hanem audiovizuálisan, színházban fogyasztott a közönség), ezt pedig egy roppant egyedi hanganyag formájában valósította meg. Vacilláltam a 8-as és a 9-es között, végül a Lotus Thief eredetisége billentette a mérleg nyelvét az utóbbi érték felé.

9/10 

lotus_thief.jpg

Szerző: Thasaidon (zothique.blog.hu)

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr8415401330

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.