DEAD END FINLAND - Inter Vivos (2020)

2020. január 10. - Chloroform Girl

def_intervivos800.jpg

Nagyon izgatottá váltam, amikor elém került a Dead End Finland január huszonnegyedikén megjelenő albumának promóanyaga. A – talán nem meglepő módon – finn származású brigád ugyanis a legkülönbözőbb földi örömöket ígérte az Inverse Records gondozásában megjelenő „Inter Vivos” koronggal kapcsolatosan. Melodikus death metal, szimfonikus és elektronikus elemek: vajon ebből mi fog kisülni?

Először is mit értünk elektronikus zene vagy elektronikus elemek alatt? Rideg, súlyos, indusztriális témákat? Mesterien kevert atmoszférát, zörejeket? Vagy a nyolcvanas évek synthwave-jét, és annak modernkori törvényes és törvénytelen leszármazottait? Egy ponton túl már a szimfonikus is elektronikusat jelent, ugyanis régóta nem kell már nagyzenekart és vegyeskart bérelni egy szimfonikus metal albumhoz; elég rátenyerelni egy megfelelő hangszínre beállított szintetizátorra. Tehát azzal, hogy elektronikus zene, még egyáltalán nem vagyunk beljebb.

A Dead End Finland azonban nem a fenti opciók közül választott eszkortot melankolikus dalai mellé. Sokkal inkább a Náksi vs Brunner Budapest Parádé 2003 fájó emlékét idéző eurotrash szintitémákra esett a srácok választása. Nem egyedülálló a koncepció, a szintén finn, eurodance-et hörgéssel ötvöző Turmion Kätilöt is hasonló műfajban utazik. Viszont utóbbi inkább bulizenekar, olyan, mintha a Korpiklaani beköltözött volna a kora kétezres évek egy európai nagyvárosába, így egy kellemesen ironikus elegyet hoznak létre a műfajok vegyítésével. A Dead End Finland apokaliptikus víziói mellé azonban kissé idegenek ezek a „put your hands up in the air” jellegű elektro-témák.

Bár nem azon van a hangsúly, mégsem lehet elmenni szó nélkül a death elemek mellett sem; szigorúan meg-megdörrenő riffek, elmaradhatatlan hörgés, és úgy alapvetően a pusztulásról szóló témák szövődnek bele az éneklős, dallamos darabokba. Azonban a stafétát kérdésen felül a tiszta ének és a szinti viszi. De a kettő közül is talán inkább az utóbbi. Mintha folyamatosan szólna valami szervetlen a zörgős gitárok fölött: felhőket mutató timelapse videóba illő elmerengős elektronikus témák, kétezres évek diszkójában felzselézett hajjal szeletelős effektek, különféle klasszikus hangszerek szintetikus szellemei, billentyűkre fekvős kórus hangzás, és így tovább.

Ez ugyanazzal a mechanizmussal működik, mint amikor egy kapcsolat rózsaszín ködös szakaszában még aranyos, vicces vagy menő személyiségvonásnak tartunk valamit, ami később komoly konfliktusforrássá, legrosszabb esetben pedig egy szakítás okává tud válni. De kis lökött, hogy mindig késik, de menő, hogy ennyit tud inni, milyen rejtélyes, hogy ilyen szótlan... ismerjük ezeket. Amikor meghallgattam az albumot nyitó Deathbedet, arra gondoltam, milyen friss és érdekes ez a keverék. Azonban pár szám után úgy éreztem magam, mint amikor óvodás koromban azon merengtem, milyen hihetetlen izgalmas lenne a vízfestékpalettám minden színét összekeverni, de a kísérlet elvégeztével csak egy nagy lelombozó barna pacát kaptam.

Nagyon sajnálom, hogy nem fért bele több death a mixbe, mert azt viszont tényleg jól csinálják. A vokál karcos és erőteljes, a riffek is oda tudnak verni ha akarnak, ahogy ezt megmutatják a War Forevermore vagy a Tightrope esetében. De a folyamatosan jelen levő elektronikus-szimfonikus elemek sajnos elveszik az élét bármilyen brutalitásra törekvő próbálkozásnak, a pusztulásról szóló témákkal keverve olyan az egész, mintha egy az apokalipszisről szóló timelapse-videót néznénk.

Veszélyes egyveleg ez, mert a hozzávalók felelőtlen adagolása könnyen teljesen más irányba billenti a hangzást. De ha pont sikerül eltalálni a death, a szimfonikus és az elektronikus zene hármaspontját, abból olyan egyedi hangzású, erős dalok születnek, mint a Born Hollow vagy a melankolikus, kicsit popos, de mégis jól eső Closer To Extinction. Tipikusan a dalok intrójában és bridge-ében sikerül nagyot alkotni, a stratégiailag fontosabb verze és refrén viszont szinte mindig érzelgősbe fordul. A szentimentalizmus i-jére a pontot azonban az In Memoriam teszi fel. Az albumzáró balladát minden nyelvtantanár kedvenc tollbamondós jelzős szószerkezetével tudnám csak jellemezni: fájdalmasan dagályos.

Ami azonban nagyot ment a kicsit érzelgősre sikerült elegyen, az Mikko Virtanen énekhangja. A kellemes basszbariton kicsit a Volbeat Michael Poulsenének, vagy nagy kedvencem, a Twelve Foot Ninja vokalistájának, Nik "Kin Etik" Barkerének az énekhangjára emlékeztet. Az ének nincs túldíszítve, nincsenek benne felesleges hajlítgatások és manírok, a tónus kellemes, a magasabb-mélyebb hangok kiéneklése pedig egyértelműen nem okoz problémát emberünknek. Jó egy kis kiegyensúlyozottságot hallani ebben az egyszerre ezerfelé levő zenei kavalkádban.

7,5/10

def_promo2018.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr4715402830

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Figy L M 1 ideYEeeah 2020.01.10. 23:41:50

Nekem a korai Crematory ugrik be róluk. Mellékesen jegyzem meg, hogy ma hallottam a legújabb dalukat és abba már nem volt tiszta ének.