TOD HUETET UBEL - Nomen Nescio (2020)

2020. január 12. - Mr.Zoom

a2549606735_10.jpg

Alapvetően nem vagyok a túlságosan extrém zenék híve, ezért a Tod Huetet Uebel lemezét első meghallgatásra elpasszoltam. De egy láthatatlan kéz visszahúzott hozzá, mert úgy éreztem, van benne valami különleges, mégsem lehet egy kattintással elintézni. Adtam neki egy második esélyt, és ekkor már működött. 

Furcsa ezt kimondani, de megszerettem. Pedig még black metalon belül is agyamenten szélsőséges dolgokat művelnek, csakhogy ezt az idegborzolást nagyon izgalmasan végzik! A megszokott megoldásokat felejtsük is el! Itt ők úgy keverik a kártyákat, ahogyan azt senki más nem szokta. Hallottam már egyet, s mást életemben, de konkrétan ilyen lemezzel még nem találkoztam. Elsősorban az énekes, Marcos Martins teljesítménye fogott meg, bár zeneileg is nagyon jó a kiadvány, a fő érték mégis a vokális megoldásokban van, ezek úgy, ahogy vannak, zseniálisak.

Nyüszít, vonít, sikolt, hörög, morog, duruzsol, gurgulázik, és még ki tudja, mit művel emberünk? Helyenként úgy érzem, még énekel is. De amit fájdalmas vergődésben oda lehet tenni, azt ő rendesen kihozza magából. Nem tudom, hol próbálnak a srácok, abban reménykedem, kiváló a hangszigetelés, mert több jóravaló, tisztes polgár azonnal kihívná a rohamkocsit érte, ha meghallaná. Simán a skizofrén kategória a művész úr, annyira beteg, hogy azon sem lepődtem volna meg, ha egy-egy nótában patkányvisításba vagy elefántrikoltásba megy át, ehhez képest megmaradt mindvégig emberinek. Még ha nem is pont ilyen teljesítményeket szoktunk a pódiumokon virágokkal díjazni, nem lehet elmenni mellette szó nélkül, mert hatalmas. Ilyen műfajban nálam eddig a Nuclear Rabbit énekese, Greg Parrish vitte el a fődíjat: most úgy érzem, ha nem is nyomták le a trónról, már kevesebb ott a hely, mert ketten birtokolják.

Az album úgy indul, hogy egy ártatlan kis kétperces intró után szó szerint a nyakunkba szakad a pokol. Egyszerre mintha hárman vartyognának bele a fülünkbe, egy zsémbes vénasszony, egy leprás koldus, és egy idegbeteg német filozófiaprofesszor a katedráról, holott ez mind Marcus Martins, aki egyszemélyes színházat mutat be félelmetes hangján. A döntés a tiéd: vagy elmenekülsz riadtan, hogy legújabb Billie Eilish-lemezedben keress menedéket, vagy maradsz és nem mindennapi műsorban lehet részed. Ami engem illet, én az elsőtől tudnék világgá rohanni, de ízlések és pofonok nagyon különbözőek, tehát senkit meg nem bántva írom le azt, hogy itt kérem rohadt bizarr, mégis hátborzongatóan gyönyörű dolgok cikáznak a hangfalakban.

Az a valamivel több mint fél óra, ami a kiadvány teljes időtartamát jelenti, úgy elröppen, mintha tíz perc lenne. Egy pillanatig sem lehet unatkozni, hiszen mindehhez az ének-előadáshoz őrületesen kerge muzsika társul, nyakatekert dobok, kacskaringós dallamok, felröffenő gitárok, totális, komplex, eszement őrület. Sajnos azt nem tudom megmondani, miről is szólnak ezek a versezetek, de azt gyanítom, nem Schiller vagy Goethe költészetének nyomán haladnak.

A tételek címei: 1. Na Fuga 2. Impotente De Infinito 3. Humeris Insidentes! 4. Il Reste Peu Du Même Homme 5 . Lamento.  Sok különbség nincs a tételek között. A vége felé mintha fáradnának a fiúk, mert egyre több szót meg lehet érteni, addig nagyjából csak megérzéseinkre támaszkodhatunk, és ezek az érzések nem annyira virágosak. A black metal a vidám, optimista embereket elrettenti, a fájdalomban élőket, szenvedőket enyhítéssel gyógyítja, olvastam tőlük egy interjúban: hát én magam vidám, optimista embernek tartom, ennek ellenére, vagy éppen ezért ennek a lemeznek a súlyos elborultsága tökéletesen illik a mindennapi hallgatnivalóim közé.

Amikor információt kerestem róluk az interneten, nagy örömmel láttam, hogy Kovenant kolléga is beléjük futott még 2016-ban, és ő maga is hasonló elismeréssel illette a "Malícia" című, 2016-ban megjelent bemutatkozó albumot ITT. Érdemes meghallgatni azt a lemezanyagot is, lényegesen nehezebben befogadható, súlyosabb kiadvány, mint ez az új, de számos óriási témát és pillanatot rejteget. Mindkét lemez borítójára ugyanaz a matrica illik: „Csak erős idegzetűeknek!”

A 2012-ben alakult portugál zenekar azóta már Londonba települt át, ám csakúgy, mint a "Malícia" idején, ma is mindössze két tag alkotja, Marcus Martins és Daniel Coelho, ezért munkásságuk már csak ezért is elismerésre méltó. Nem is kívánnék nekik mást a jövőre nézve, mint további kitartó, töretlen lelkesedést, és esetleg újabb tagokat, hiszen lényegesen könnyebb lenne mind a stúdiózás, mint pedig az élő fellépés egy nagyobb létszámú csapattal. Persze ha nem áll be ilyen örvendetes változás e téren, az sem akkora gond, úgy tűnik, ők megoldják. Az új albumot ugyan rövidre szabták, mégis joggal pályázik majd az év legfigyelemreméltóbb megjelenései közé.

9/10

0009918385_10.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr8015404344

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.