Rozsdagyár

BRITISH LION - The Burning (2020)

2020. január 19. - Mr.Zoom

british-lion-classic-hard-rock-book-on-the-burning.jpg

- Miért kell ez? Miért kell ez? – kérdeztem magamtól dohogva már az első British Lion lemez megjelenése kapcsán évekkel ezelőtt, és most - amikorra az egykori alkalmi formáció zenekarrá alakult át - a frissen megjelent "The Burning" is ugyanezt a kérdést hozza elő. Biztos, hogy szükség van erre a kirándulásra? Mi a cél ezekkel a dalokkal? Nem lett volna jobb, ha…

Vázolom az alaphelyzetet: mindenki tudja, kicsoda Steve Harris. Gyakorlatilag ő maga a brit oroszlán, rá épül a fent nevezett szólóprojekt. Bár elsősorban mint basszusgitárost ismerjük, az is köztudott, hogy az Iron Maiden dalainak java részét ő írta. Olyanokat mint pl. The Trooper, The Number Of The Beast, Aces High és még sorolhatnánk… Szerzeményeiben nem csupán az énekdallamokat találta ki Bruce számára, hanem a szövegeket is ő jegyzi. Nem is kérdés, hogy dalszerzői képessége révén egyike a legtehetségesebb heavy metal muzsikusoknak (félelmetes basszusjátéka más lapra tartozik).

Na most akkor, hol a …. ba van már az új Maiden-lemez (behelyettesíthető: manó, bánat, málnás, stb.)? Elsősorban ez érdekel mindenkit, nem az, hogy tud-e még Steve fogós metalhimnuszokat írni, mert efelől semmi kétségünk. Miért nem az anyazenekar számára szállítja a dalait? Miért olyan fontos ez a British Lion? Különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy tavaly már lehetett olvasni a legújabb, sorrendben 17. Iron Maiden nagylemez készületeiről.

Egyébként nem rossz bandát állított össze a főnök: ami azt illeti, gyönyörűen hozzák a keményen megalapozott, dallamos témákat, csak sajnos messze… nagyon messze vannak az Iron Maiden színvonalától, és hiába mondja nekem bárki, hogy nem szabad a kettőt összehasonlítani, ahogy elkezdődik az első szám (City Of Fallen Angels) máris lehet érezni, ez csak amolyan Iron Majdnem, ha szabad ezzel a bűn rossz szójátékkal élnem.

Pusztán a zenei körítést nézve/hallgatva még csak nem is esélytelen a projekt, mert a gitárosok (David Hawkins, Graham Leslie) abszolút profik és sokszor megközelítik a nagy hármast. Éles riffekkel támadnak és olyan szólókat nyomatnak, hogy na! A basszusgitárt Steve Harris kezeli, tehát szó nem érheti eddig a ház elejét, azonban a dobos Simon Dawson számomra túlságosan fantáziátlan és az énekes, Richard Taylor is sokat ront a műélvezeten. Sajnos elsősorban miattuk érzem ezt a kiadványt egy nem túl jól sikerült zenei kirándulásnak.

Ami az énekest illeti, senki ne értsen félre, van hangja a fickónak, technikailag képzett, megbízható előadó, de nem képes lecsapni a Harris által feldobált magas labdákat. Sorra jönnek a nagyívű, óriási hangterjedelmet, valódi oroszlánbőgést kívánó tételek, és Taylor nem megy fel túl magasra. Nem bizony, ő nem sikongat, nem emeli ki túl hosszan a hangokat, sokszor úgy éreztem, visszafogja a hangjegyek között fickándozó erőt.

Egy egész sor kiváló énekes eszembe jutott a lemez számait hallgatva, akik elérhetőek, és alkalmasak lettek volna. Például Andi Deris (több nóta a Pink Cream 69 korai lemezeit idézi), Glenn Hughes vagy Tony Martin, na és nem utolsósorban Bruce Dickinson! Már a harmadik tételnél azt mondtam magamban, de szívesen meghallgatnám ezeket a dalokat Bruce tolmácsolásában! És már láttam is magam előtt, ahogy ezeket a szerzeményeket mosolyogva hallgatja - mondjuk egy Boeing vezetőülésében - és bólint nagyokat magában a szebbnél szebb megoldásokat hallva. Mert az anyag jó! De valamiért Steve megelégedett annyival, amennyit Richard képességei elbírtak.

Bár egy kicsit slágeresebb, egy kicsit régimódibb, és műfaját tekintve inkább hard rock zene ez, mintsem klasszikus heavy metal és nem menne el simán egy Iron Maiden lemeznek, azonban bőven adott volna annyi kiindulópontot, ami alapján el lehetett volna készíteni egy bődületesen erős Maiden korongot. A fő dilemmám ezek után az, hogy ha majd esetleg kijön egy nem túl erős, nem igazán epikus, nem annyira hangulatos nagylemez, akkor majd bánni fogjuk a British Lionra elpazarolt töltényeket.

Ha viszont – mert ez is lehetséges – Steve olyan sok elsőrangú új nótát írt, hogy azok nem fértek volna fel egy nagylemezre, és ezeket nem akarta addig sem fiókban tartani, míg az új lemez elkészült, akkor – amolyan beharangozóként, vagy ízelítőként – ez a lemez kiválóan megteszi. Kiemelném a címadó tétel vaskos Harris-galoppokra épülő, erőteljes sodrását, és a Last Chance magával ragadó énektémáit (hogy az általam kritizált énekest is dicsérjem, bár mint mondtam, ő nem énekel rosszul, csak kicsit kevés ide).

Ha azt mondom, hogy ez a régi idők rockzenéit idéző album Iron Maiden-rajongóknak kötelező, azzal nem mondtam sokat. Az is teljesen nyilvánvaló, hogy pont ebből az oldschool dallamos metalból manapság kevés van, és aki a régi fémet szereti, az nagyon jól jár vele. De legyünk őszinték, nem pont erre vágyunk ebben az évben… Bizakodjunk, és majd meglátjuk, mi lesz. A bizakodásra alapot ad a British Lion új lemeze, évkezdésnek tényleg nem rossz!

8/10

britishlionbandoct2019_promo.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr4215416586

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása