A vén Európa sötét múltja: valahogy így lehetne átültetni az olasz doom metal csapat, a Doomraiser új, a Time To Kill Records gondozásában január 24-én megjelent albumának címét. Már maga a témafelvetés is érdekes, kifejezetten az pedig, ha a mai világpolitikai-értelmezési keretbe helyezzük. Bár a zenekar minden bizonnyal korántsem ilyen szándékkal írta meg új anyagát, az mégis csont nélkül illeszkedik a korszellem toposzai közé.
Fogalmam sincs, hogy ötven-hatvan év múlva visszatekintve hogyan fogják értékelni az akkori történészek és politológusok Európa mai helyzetét: vajon ez a kusza, csak ad-hoc mozgásokra képes és gyakran céltalannak tűnő képződmény éppen a szétesés előtti végfázisában botorkál fehér botjával a kezében vagy pont ellenkezőleg, egy dialektikus szükségszerűség által hajtott, globalista progresszív kényszer miatt könyörtelenül egységesülő birodalom születésének vagyunk tanúi, az átalakulás pedig valami olyan teljesen új kontinenst hoz létre, mely sem lakosságában, sem kultúrájában, sem pedig életmódjában nem érez már semmiféle közösséget a zsidó, görög-római és keresztény gyökereivel.
Ezek az átmeneti időszakok a legrosszabbak: mindenki érzi, hogy a korábban jól bevált és megszokott módszerek már nem működnek, de még nincs döntés a hogyan-továbbról, ezért elfecsérelt időnek éli meg mindenki a tétova jelent. Mindenki mozdulna már, de a mozgás iránya még lehet ilyen is, olyan is. Csak a teljesen érdektelenek vagy a szimplán ostobák élvezik ezt az érát, bár sokak szerint Róma végnapjaiban tűnt a legízletesebbnek a bor és a lakomák étke, a legszebbnek a költő verse, no meg a rabszolganők tánca.
Európa múltja semmivel sem sötétebb vagy gonoszabb, mint bármely más földrészé vagy civilizációé, egész egyszerűen csak más. Az ember egyféle: egyazon, ugyanazon vágyakkal, félelmekkel és természettel megáldva, így éljünk bárhol is, kínosan egyformaként fog feltűnni történelmi távlatokban földi ügyködésünk végeredménye. Nincs okunk arra (bármennyire is efelé tolna minket a nemzetközi média- és politikai elit), hogy egyfajta autodafé keretein belül önmagunkat ostorozzuk és magunkra vegyük az inkvizíció által, a harmincéves háború vagy éppenséggel a magyar kalandozások során elkövetett egykori bűnöket. Ez a történelem, melyből tanulni kell, nem pedig politikai fegyverzetet kovácsolni.
A 2003-ban megalakult olasz banda ötödik soralbuma szerencsére nem a mostanában a túladagolás végső fázisában leledző stoner/sludge doom stílusában fogant: ez klasszikus heavy metal, epikus ívű, komplex dalokkal, melynek sötét, súlyos, vészjósló atmoszférájában válik leginkább kézzelfoghatóvá a doom esztétikája. Két rövid instrumentális intrót/átkötést leszámítva hat teljes tétel sorakozik a korongon, melyek egyaránt szólnak a Mithrász-kultuszról és Európa elveszett múltjáról, büszkeségéről.
Leginkább a Candlemass juthat az eszünkbe a bő ötvenperces anyag hallgatása során, de meglepő módon néha szinte grunge-os dallamok is bekúsznak a dalokba: ilyen például a Tauroctony című tétel. A szólókkal elég spórolósan bántak talján barátaink, de ha elsül a gitárosok keze, akkor egyből megelevenednek a nóták. Külön érdekesség Nicola Rossi pimasz, néha hányavetinek tűnő énekhangja, mely kitűnően ellenpontozza a rendkívül szikár riffeket.
Egy ilyen kiérlelt, lassan félévszázados múlttal rendelkező stílus esetében, mint a doom, nehéz bármiféle újdonsággal előrukkolni: talán ezt leginkább az egyéni hozzáállással lehet elérni, lásd például a svéd Avatariumot, mely az art-rock felől közelíti meg a műfajt. A Doomraisertől állna a legtávolabb az efféle művészieskedés: ők nagyterpeszben, izomból tolják a metalt, de ennek ellenére néha egészen libabőröztető a végeredmény.
Egy csipetnyi pszichedelia, atmoszferikus elszállások és máris itt van egy nagyon szerethető, kiválóan megdörrenő, komoly mondanivalójú heavy/doom metal album, mely bár semmi olyasmivel nem szolgál, amitől alapjaiban újulna meg a stílus, mégis kiváló hallgatnivaló. Most pedig szépen végigveszem az olasz banda diszkográfiáját, mert alaposan felkeltették az érdeklődésemet.
9/10
