THE HELLFREAKS - God On The Run (2020)

2020. február 03. - Kovenant

album_cover.png

A punk rockot - bár zenei eszközeit tekintve az egyik legegyszerűbbnek tűnő stílus, mégis - átkozottul nehéz jól játszani. Talán itt a legkiemeltebb a frontember szerepe: ha nincs tökösség, kiállás, színpadi karizma és jelenlét, ha nem hisszük el az első másodpercben, hogy az úriember vagy éppen hölgy acélbetétes bakancsával szépen fültövön vagy orrnyergen rúg mindenkit az arra éppen alkalmat adó pillanatban, akkor az egész produkció hiteltelennek és vérszegénynek tűnik rögtön az elején. 

A budapesti The Hellfreaks még 2009-ben alakult meg Shakey Sue (Radnóti Zsuzsa) énekesnő és Freaky Tiki gitáros együttműködéséből. Ezzel a felállással két nagylemezük jelent meg, jórészt a psychobilly jegyében. 2014-be aztán Shakey Sue újjászervezte a csapatát és február 7-én immár a második lemezük jelenik meg ebben a formációban. 

Nem akármilyen tagokat sikerült összetrombitálnia az énekesnőnek: Jozzy gitáros és Budai Béla dobos a Leander Rising, illetve a Wendigo és a Moby Dick soraiból érkezett, míg Domján Gábor basszusgitáros a Belmondo és a Muriel tagságát gyarapította az elmúlt években. Afféle rock/metal szupergroup jelleget öltött tehát a projekt, ráadásul a zenekar semmit sem bízott a véletlenre, mert a lemezfelvétel folyamatait a kezdetektől amerikai producerek irányították. A pre-production munkálataiba Paul Miner (New Found Glory, Atreyu, Death By Stereo), a felvétel és a keverés fázisába Evan Rodaniche (Escape The Fate, Powerman 5000, Lacey Sturm), míg a maszterelésbe pedig Tom Waltz kapcsolódott be.

Az egész anyagból süt a profizmus és a maximalizmusra való törekvés: nem kevesebb, mint négy előzetes dalra készült komoly szakmai munkát és energiákat felvonultató látványos klip, szóval a korong promóciós felvezetése rendkívül tudatos és kicsit olyan érzése lehet az embernek, mintha a kilencvenes évek második felében lennénk, amikor még a kiadók rendesen odatették magukat a bandák és aktuális megjelenéseik mögé. 

De mindez fabatkát sem érne, ha a zenei tartalom csak lemondó sóhajra késztetne mindenkit. Szerencsére erről szó sincs: tíz pörgős energiabomba kapott helyett az alig valamivel több, mint félórás anyagon és ahogy véget ér a lemez, azonnal indíthatjuk is újra azt, mert kegyetlenül hallgattatja magát.

A bevezetőben említett frontemberi karizma szinte arcba vág minket vagy éppen kiugrik a lejátszóból: Radnóti Zsuzsában körülbelül minden megvan, amit követelményként felhozhatunk egy punk énekesnővel szemben. Vadállat hang (a nyitó Men In Grey című számban, mely körülbelül az elmúlt tizenöt év legjobb magyar pop-punk tétele, olyat énekel, hogy nem lehozza, hanem inkább nekifutásból leszaggatja a csillagokat az égről), ráadásul tipikus rock chick karaktere is van ehhez az egészhez: pimasz, laza, középső ujjas mentalitással köp szembe mindenkit, aki az útjába kerülne (és mondjuk az sem kifejezetten hátrány, hogy bitang jól mutat a színpadon).

A dalok pedig kifejezetten változatosak: a The Hellfreaks végig pörgős, dinamikus, tempós darabokkal dobálózik. A zenéjük a pop-punktól keményebb, de mégis bőven dallamos. A verzéknek köszönhetően simán beférhetnének bármilyen kereskedelmi rádió játszási listájába: a nyitótétel mellett még a Red Sky ilyen. Aki a darálósabb, szinte hardcore-os punkra vágyik, annak a Doldrum Dynasty ajánlható, a metalosabb (progos, néha szinte djentes) vonal a Witches Heal és a Royal Blue esetében és gitártémáiban domborodik ki egyértelműbben.

A "God On The Run" nagyon komolyan megdörren: hibátlan a megszólalás, pontosan annyira dinamikus és dögös az egész produkció, amennyire ezt a stílus megköveteli. Külön érdemes figyelni Jozzy szólóira és riffjeire: nagyon érezni, hogy ő a metal agyasabb, komplexebb vidékéről érkezett, mert minden nóta tele van rengeteg finomsággal, a punkban ritkán előforduló megoldással, melyek rendkívül sokat dobnak az album újrahallgathatóságán.

Egyetlen negatívumként annyit tudnék csak felhozni, hogy a dalok végig egyforma, pörgős tempóban rohannak végig a lemezen, egyedül csak a záró Tabby című szerzeményt lehet egyfajta elektronikusabb balladaként jellemezni. Érdemes lett volna egy-két olyan nótát is elszórni helyenként, mely középtempós darálásával esetleg megtörte volna ezt a zakatolást, mely egy idő után egybemosódik.

Ettől függetlenül ez egy iszonyatosan erős, tökös, kemény, ráadásul elképesztően pozitív és pörgős energialöket. Ha rossz a kedvünk vagy csak egyszerűen nem érzünk magunkban erőt semmihez, a The Hellfreaks új albuma garantáltan helyrebillent minket: tulajdonképpen gyógyszerként lehetne felírni depresszió ellen. Ha színpadon, koncerten is ennyire erős teljesítményre képesek, akkor nem hiszem, hogy bármi is a csapat útjába állhatna.   

9/10

the_hellfreaks_2.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr2615453780

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.