Rozsdagyár

GREEN DAY - Father Of All ... (2020)

2020. február 09. - Vendégszerző RGY

green_day_cover.jpg

Február 7-én megjelent a Green Day tizenharmadik és egyben legrövidebb albuma, a „Father of All…” Az új albumot már a reklám gyanánt bemutatott kislemezdalok megjelenésekor sok kritika érte, és én sem voltam a leglelkesebb az új korongot illetően, de úgy döntöttem, adok egy újabb esély a pop-punk csapatnak.

A Green Day-t szerintem keveseknek kell bemutassam, hiszen a „Dookie” koronggal, illetve a 2000-es évek elején megjelent „American Idiot” lemezükkel mindenkivel megismertették zenéjüket. Egy kaliforniai, kezdetben punk-rock, majd később enyhébb, poposabb irányt vevő trióról van szó. Az alapító tagokat Billie Joe Armstrongot, Mike Dirntet és Tré Coolt többen kisegítik a koncerteken vagy a stúdiómunkákban, de a zenekar magja változatlan. A srácok az elmúlt években hírhedtek voltak a szókimondásukról, a politika kritizálásáról, a korlátlan élvezetekről szóló szövegeik miatt. Kezdetben a zenekar a buliról és az érzések kikiabálásáról szólt, de a csapat az ezredforduló után akkora hatást ért el a zenei világban, hogy szinte releváns médiahatalomként viselkedtek.

Az „American Idiot” anyagot egy zeneileg eltérő, de koncepcióban hasonló album követte, a „21st Century Breakdown”. Ezt követte a nem kifejezetten népszerű trió-lemez: egy rakat egysíkú, megközelítőleg ugyanolyan, koncepció nélküli, zeneileg se túlzottan izgalmas ötlethalmaz. Végül négy évvel ezelőtt kiadták a „Revolution Radiot”, mely visszatért a kormány szidásához (lévén Trumpot megválasztották amerikai elnöknek) és egy egységes történetnek is látszottak a morzsái. És most lássuk, hogy ezekből mit tartott vagy mit dobott ki a Green Day és valójában miről is szól ennek a három srácnak az elmúlt 30 évet átölelő életműve.

A korongot a címadó dala, a Father of All… nyitja, mely elsőként jelent meg még szeptemberben, és hát őszintén bevallom, nekem egyáltalán nem jött be akkoriban. Billie Joe falzettósított hangja kifejezetten visszataszító élmény volt, hiszen egyáltalán nem ehhez szoktam tőle és én sem vagyok a barátja annak az attitűdnek, ha valamit a zenészek csak azért csinálnak, mert az most trendi. Viszont elkezdve a lemezt, és így újrahallgatva a dalt egészen más élmény fogadott. Kicsit utána olvastam a címnek és felfedeztem, hogy a pont-pont-pont részt a motherf***ers szó követi, melyet nyomdafestéket tűrően „anyaszomorítónak” fordítanék. Na már most megjegyezném azt, hogy többek szerint ez a lemez meghazudtolja azt, amiről a Green Day szól, hiszen nem őrjöng kifejezetten a politika miatt, és nem is akad ki a világban dúló problémákon. Billie Joe elmondása szerint a nyitódal alapkoncepciója is a „not giving a fuck” vagyis „leszarom, mi van”, szerintem viszont ez nem 100%-ban igaz se az albumra, de erre a dalra meg végképp nem.

Az „anyaszomorítók apja” egyértelmű tekinthető Trumpnak, ahogy az anyaszomorítók szerepébe a korrupt politikusok is beleláthatók. Viszont a videóklipet megnézve arra jöttem rá, hogy az anyaszomorítók közössége bőven értelmezhető a bulizni, táncolni, inni és lázongani kívánók csoportjaként, így a Green Day-es srácok is közéjük tartoznak.

A második, a Fire, Ready, Aim egyszerű, alig kétperces dal, de mégis fenntartja az album kezdeti erejét, követve a Father of All… lázadós és őrült hangvételét. Kár, hogy baromira rövid, csak 1:53 az egész szám. Sajnos ez a rövidség az egész albumra igaz, hiszen a hanganyag teljes terjedelme 26:16, ami az eddig legrövidebb Green Day lemez. Ez az információ a lemez megkezdésekor eléggé elkedvetlenített, de akkor még úgy voltam vele, hogy ha ehetetlen lesz a muzsika, akkor még jobb is ez.

A harmadik és egyben utolsóként bemutatott dal az Oh Yeah! Ez a nóta ismerős lehet a Joan Jett rajongóknak, hiszen a Do You Wanna Touch Me (Oh Yeah) címe és post-refrénje is hasonlít a Green Day dalára. Ennek a húzásnak a tisztelgésen kívül nem jöttem rá, milyen célja volt. Ez az első alkalom, hogy a Green Day bármilyen módon más alkotását használta fel a saját munkájában. Az előző két tétel után ez egy érdekesnek tűnő, de nem kifejezetten izgalmas dalnak minősült.

A negyedik szám, a Meet Me On The Roof az albummal egy napon jelent meg videoklip formájában, a Stranger Things-ből ismert Gaten Matarazzo közreműködésével. Egy aranyos gimis történet a srácról, akinek van egy titkos szerelme. Blablabla. A zene oké, a történetet láttuk már, jobb is lehetett volna. A következő az album leghosszabb dala a maga 3 perc 45 másodpercével: I Was A Teenage Teenager. Maradunk a gimis vonalon, de a dal egyszerre beszól megint a kormánynak és elmondja, hogy az életben bulizni kell. Jól működött az Oh Yeah! és a Meet Me On The Roof tempóban való visszavétele, mert az első dalok után az I Was A Teenage Teenager jelentősen nagy váltás lett volna.

Viszont amint vége, a srácok vissza is rántanak minket újból a zúzásba: Stab You In The Heart. Újból egy ismerős téma, de most a Green Day egy saját beachparty riff-jét hallhatjuk a „Dos!” korongról, a Fuck Time nótából. A Stab You In The Heart egy férfiről szól, aki meg akarja ölni a feleségét, mert az megcsalta. Szerintem a srácok a riffel utalnak vissza arra, hogy ez a megcsalás, úgymond az előző dalban, a Fuck Time-ban történt meg. Zenéjét illetően kellően súlyos és gyors, újra fel van pörgetve a hallgató és még többet akar. A Sugar Youth ezt abszolút kielégíti, megy tovább a buli. A partiból újból leülünk picit szívni egy-két slukkot, fújva a füstöt és leszarva a világot: Junkies On The High. A Take The Money And Crawl is relaxál egy pillanatig, majd azt mondja, na gyerünk és újból megy a buli. És az utolsó dal, a Graffitia egybefogja az albumot meghatározó minden elemet. Erős ritmus, egyszer zúzás, máskor nyugisabb rész, domináns basszustémák, kiabálós és wo-ohh énekek, melyek mellett a vokál szövegei sem elhanyagolhatóak és a dobok is kifejezetten kreatívak – egyszóval kifejezett buli atmoszféra.

Bevallom, kétségekkel mentem neki ennek a lemeznek, de abszolút megérte megadni neki az esélyt. Igaz, egy jó 40 percet illett volna lerakni az asztalra, viszont a srácok azt elérték, hogy amint vége a lemeznek, az ember újra fogja indítani. Összességében azt véltem felfedezni, hogy igaz az, hogy az új dolgok furcsán hatnak és elsőre azt érezzük, hogy ez nem is jó, ez nem is Green Day, de valójában szerintem ez a leg-Green Day-ebb album, amit hallottam. Szinte minden korábbi lemez hangulata megtalálható itt és ez nem csak az elmúlt 15 évre vonatkozik, hanem volt, ahol a „Warning” vagy akár a „Dookie” atmoszférája köszönt vissza. Érdekes érzés volt, mert a nosztalgia-faktor mellett is nagyon koherensen szólt a lemez. Lehet, hogy az album címét úgy kéne olvasni, hogy Father of All… Records (azaz az összes lemez apja). Tetszene, ha ez szándékos lenne.

Billie Joe szerint ez a lemez a partizás életét és halálát mutatja be, és ez szerintem abszolút igaz. Mindennapi történeteket hallunk, melyeket egy bulis köntösben tálalnak, így bármiről legyen is szó, az jó érzéssel tud eltölteni. Valljuk be, miről szól a Green Day? A partizásról, a lázadásról, a fiatalságról. Itt van három, mindjárt ötvenéves pacák, akik még mindig képesek bulit csinálni, és gondtalanul nézni az életet. Persze lehet ezt felelőtlenségnek tartani, de szerintem is fontos néha hátradőlni. Ez a korong kevesebb, mint 30 percet kér az életedből. Kicsit nyugodj meg, engedj ki, pihenj és érezd jól magad ebben az őrült, és kegyetlen világban! Nem fogod megbánni.

8,5/10

green_day_band.jpg

Szerző: Dudás Kristóf

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr5615466992

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása