COOGANS BLUFF - Metronopolis (2020)

2020. február 25. - Mr.Zoom

a1132256206_10.jpg

Nem ma kezdte a szakmát a Coogans Bluff nevű német formáció, igaz, nem is 1968-ban, amikor a hasonló című film megjelent a mozikban (Clint Eastwooddal a főszerepben), hanem egészen pontosan 17 évvel ezelőtt, azaz 2003-ban, és ez már magában nem kis teljesítmény. Különösen az, ha figyelembe vesszük, hogy úgy tudtak életben maradni, hogy soha nem játszottak könnyen befogadható, népszerű muzsikát. Úgy fest a dolog, hogy jelenleg talán ők azok a kortárs zenekar, akik legközelebb jutottak a korai progresszív bandák, név szerint a Genesis, az IF, és a Traffic világához.

Erről sajnos nagyon kevesen tudnak (többek között ezért ez az ismertető is), miközben az idén januárban megjelent "Mentronopolis" a csapat hetedik nagylemeze (hat stúdió- és egy koncertalbum szerepel a diszkográfiában). Be kell látni, manapság nem túl jó ajánlólevél, ha egy mai együttes nyíltan és bevallottan a régi idők szellemiségét idézi, és kraut-rockban utazik, ahelyett, hogy mondjuk valami trendibb és eladhatóbb műfajba fogna, de mit tehetnek szegények, ha ezt szeretik?

Sőt, nem csak szeretik, hanem még játsszák is, az elődökhöz méltó tolmácsolásban. Angol nyelven írott számaik hasonlítanak erre-arra, egy kis Yes, egy kis Can, egy kis Genesis, még azt sem mondanám, hogy nem koppintottak tőlük egy-egy konkrét témát, de ezt ők szerintem egyáltalán nem tagadnák, sőt, büszkék lennének rá, mivel szívükhöz közel áll a hatvanas-hetvenes évek világa. Meg tudom őket érteni.

A zenekar felállása némiképp rendhagyó, hiszen a hagyományos rockhangszerek közé fúvósok is bekerültek. A teljes tagság jelenleg így néz ki: Clemens Marasus - basszusgitár/ének, Willi Paschen - gitár, Charlie Paschen - dobok, Max Thum - szaxofon, Stefan Meinking - harsona. A rezesek szerencsére nem viszik túlzásba, inkább csak színezik a hangzást, a szólókat meghagyták a gitárosnak, aki bele is ad mindent, ahogy az meg van írva, majd még fogom őt említeni írásomban. A szaxofonos azonban különösen szerény felfogásban tolja, nagyjából ennyit tudnék én is, ha valaki a kezembe nyomna egy ilyen hangszert és adna rá két hetet, hogy megszólaltassam. Ettől a hangszertől itt nagy bravúrokat ne várjon senki.

De nem is kell. A számok úgy jók, ahogy vannak. A nyitó szerzemény a Gadfly, ebben is van bőven a korai Genesisből, és Colosseumból, zakatol a kis banda ezerrel, kicsit talán zavaró is egyszerre a sok hangszer jelenléte, de ügyesen megoldják. A második számban a Traffic együttes John Barleycorn Must Die című dalának gitármotívumait nyúlták le, és írtak belőle egy hangulatos, közel az eredetivel egyenértékű szerzeményt, a címe Sincerely Yours. A híresebb feldolgozás nekem egy kicsit jobban tetszik, mégiscsak az volt előbb, ha nem is Traffic-szerzemény, akkor is valahogy szebben kidolgozott lett. Viszont arra megesküdtem volna, hogy hatvanas években fogant nótát hallok, tehát a korszakot remekül eltalálták a muzsikusok.

A Zephyr című darab durván zúzós tétel. Ebben megmutatkozik, hogy nem igazán tudják a rostocki srácok, merre is menjenek, mert itt úgy belegázoltak a sűrűbe, hogy alig tudtak kikecmeregni belőle. Ki merem jelenteni, az elviselhetőség határait feszegetik a szólózásaikkal, illetve a hangok ide-oda dobálgatásaival. „Mint az őrült, ki letépte láncát” - ez a verssor jutott eszembe a dal hallgatása közben, s bár magam kellőképpen edzett zenehallgatónak gondolom, itt erősen a tovább gomb felé húzott egy láthatatlan erő. De kitartottam!

Szinte megváltás volt ezt követően a Hit And Run című slágeresebb darab megérkezése (az UFO Fox On The Run című tételének kistestvére), azonban az öröm nem tartott sokáig, mert kiderült, hogy ez a lemez leggyengébb száma, egy eléggé jellegtelen rádió-rock, enyhe britpop beütésekkel (nazális hangok az énekben). Nem bántam volna, ha ez lemarad erről a lemezről.

Ezt követően újabb lesből történő vaddisznó-támadás következik a Creatures Of The Night formájában. Ez is egy eklektikus, tömény, sok ember türelmét próbára tévő szerzemény, melyben megint rengeteg hangszer szól egyszerre, és persze közel sem ugyanazt a pár hangot hozzák, szóval van mire figyelni. A fúvósok itt funky-s megoldásokkal lágyítják az egyébként elég feszes rockzenét.

A Soft Focus szerintem az album legjobb dala, ebben van egy nagyon kellemes billentyűzés, ami által rögtön ott vagyunk a hőskorban, folyamatos a pulzálás, lüktet a dob, és a már említett Willi Paschen akkorát szólózik a gitáron, hogy arra azt mondtam: - Húúú! Pedig hallottam már egyet, s mást, de ez akkor is egy brutálisan erős szóló, olyasmi, amit a mai idők (rádiós) rockzenéjéből szinte száműztek. Holott pont az ilyesmitől vált a műfaj azzá, ami, elég ha csak Angus Youngra gondolunk. Mivé lenne az AC/DC gitárszólók nélkül? Vagy a Metallica?

Költői kérdéseimre nem várok feleletet, tehát a helyes választ küldök nem kapnak sem Rozsdagyáros pólót, sem hasonló felirattal ellátott melltartót, hiába is ostromolják ezzel szerkesztőségünket. Ellenben javaslom mindenki számára meghallgatásra a német kraut-rock brigád legújabb dolgozatát, amelyben úgy szól a gitár, ahogy kell. A szerzemények összességében engem nem hoztak lázba, de nagyon jó érzés volt a velük való találkozás, annak megtapasztalása, hogy mások is találnak értéket a hetvenes évek rockzenéjében, és ezt saját zenéjükbe be is építik. Hogy mi hiányzik? Egy valamivel körülírhatóbb csapás, amelyen haladnak, mert nem világos, mit is akarnak ezek a derék németek tulajdonképpen: elvont jazz-rockot tálalni vagy rockslágereket írni? A kettő együtt nem fog menni... attól tartok.

7/10

thezitterman.jpg

Fotó: thezitterman

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr6715488832

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Slepy 2020.02.25. 12:09:02

A költői kérdésre mégis válaszolok. Hogy mi lenne a Metallica gitárszólók nélkül?
Lásd: St. Anger album.