ÆVANGELIST - Nightmarecatcher (2020)

2020. február 27. - Kovenant

894860.jpg

Vannak nem egyszerű történetek a heavy metalon belül és léteznek totálisan szétcseszettek is: nos, az ÆVANGELIST zenekaré pontosan ilyen és benne zanzásítva megtalálható minden, ami miatt az elmúlt öt-tíz során gyönyörű poszt-poszt-poszt-modern világunkat egyszerre röhejesnek és szánni valóan ostobának is érezhetjük.

A csapat 2010-ben jött létre az USA-ban: disszonáns, avantgárd, gyakorlatilag a kortárs komolyzene eszköztárával dolgozó black/death metalként definiálható a stílusuk, az underground undergroundjaként, ha tetszik. A kreatív agy, a multi-hangszeres és magát a teista sátánizmus spirituális ágához soroló afroamerikai Matron Thorn és az énekes Ascaris az elmúlt évtizedben elképesztő méretű, hatalmas diszkográfiát tett le az asztalra: nem kevesebb, mint hat soralbum, öt EP, két megosztott lemez és egy koncertfelvétel látott napvilágot a boszorkánykonyhájuk mélyéről és egyöntetű kritikai elismerés fogadta ezeket. Fogalmam sincs, hogy azon a pár száz elkötelezett metalfanatikuson kívül, aki minden reggel a kávéja mellett végigpörgeti a különböző internetes szakmagazinok oldalait, bárki is ismeri-e a nevüket a világban, de az kétségtelen, hogy meghökkentően eredeti az ÆVANGELIST produkciója és most finoman fogalmaztunk.

A Matron Thorn művésznéven alkotó harmincéves zenész az elmúlt tizenöt évben (nem elírás!) körülbelül 200 (!!!) lemezen játszott, melyek túlnyomó többségét saját, havonta alapított egyszemélyes szólóprojektjei keretében adta ki. Ha azt is hozzávesszük még, hogy főhősünk 2018-ban végén Finnországba, mégpedig Tampere kétszázezres városába költözött, hogy átszellemülten ezoterikus, sátánista zenéjét a megkívánt fagyos magányában megírhassa, akkor láthatjuk, hogy a sztori mellett a komponista sem a legegyszerűbb pályát befutók közül való. 

De aztán bizony beütött a krach és bekerült az a bizonyos összetevő a palacsintába, melynek ott semmi helye sincs. 2018 decemberében Ascaris a zenekar Facebook-oldalán közzétett egy posztot, miszerint egy hölgyrajongójuk azzal vádolta meg Matron Thornt, hogy az évekkel ezelőtt megpróbálta megerőszakolni. Ennek hatására a zenekart Ascaris feloszlottnak nyilvánította, átvette az összes online felület irányítását és tulajdonképpen berekesztette a projektet.

Mindez a Me Too-hullám tetőpontján történt és a kínosan zavarba ejtő történethez az is hozzátartozik, hogy az igen maszkulin megjelenésű, afféle szakállas, torzonborz viking harcosra hajazó Ascaris 2016 végén transzneműként definiálta önmagát, hormonkezelésre kezdett járni nővé válásának beteljesítése céljából és felvette a Valerie nevet. Azóta harcosan feminista és transzgender ideológiai töltetű posztjaival tölti meg a projekt régi Facebook-oldalát.

Az természetesen várható volt, hogy egykori társa, aki egyszemélyes dalszerzőként állt a csapat mögött, egyrészt tagadja a posztolásig jutott vádakat, másrészt nem hagyja annyiban a projektjét. Átvette az együttes nevét, új promóciós zenekari oldalakat hozott létre, leigazolta énekesnek a francia Stéphane Gerbaud-t, az egykori Anorexia Nervosa gitárosát, kiadott egy független forgalmazású digitális korongot, gyorsan leszerződött a Hells Headbangers kiadóval és február 28-án meg is jelenteti a banda hivatalos bemutatkozását "Nightmarecatcher" címmel.

Ötvenhárom perc három tételben: ha azt mondom, hogy Lovecraft valószínűleg a korong meghallgatása közben térdre borulva imádkozna az erdők fekete kecskéjéhez ezer ivadékával, akkor talán képet kaphatunk erről a totálisan elborult, az őrület torkából felkapaszkodó kaotikus, ámde mégis a tudatos megszerkesztettség nyomait magán viselő zajmasszáról. Mintha egy véget nem érő hanglabirintusban botorkálnánk: minden oldalról összefüggésükből kiragadott zajfoszlányok, zörejek, disszonáns gitárnyüstölések, random dobritmusok támadnak ránk.

Olyan klausztrofóbiás atmoszférája van a lemeznek, hogy ember legyen a talpán, aki végig tudja egyvégtében hallgatni az anyagot. Lassan, ráérősen építkezik ez a monstrum: az első tíz percet akár egy avantgárd ambient cuccnak is vélhetnénk, de aztán egyre kényelmetlenebb dolgok történnek és a szónikus kavalkád mind szorosabban ránt be minket a teljes agymenésbe.

Nem tudom, de kíváncsivá tett, hogy milyen mondanivaló vagy háttérideológia húzódik meg emögött a hagymázas delirium mögött. A lemez egyébként remekül szól, senki se gondoljon itt valamiféle garázs mélyén mobiltelefonnal rögzített csörömpölésre. A szerzemények nyomokban tartalmaznak csak metalra emlékeztető megoldásokat, hagyományos dalszerkezetnek, verzének, refrénnek, szólónak itt nyoma sincs. 

Leginkább egy kortárs, nonfiguratív vagy absztrakt expresszionista festményre emlékeztet a dolog, melyen a részleteket keresni vagy értelmezni sem érdemes, hanem az egészet egyben kell befogadni. A bevezetőben említett zenekari sztori természetesen semmilyen módon vagy mértékben nem befolyásolja a "Nightmarecatcher" album színvonalát vagy (remélem) megítélését: ez egy rendkívül egyedi, formabontó alkotás, de hogy hányan fogják végighallgatni, azt megtippelni sem merem. A korábban írt párszázas szám talán megteszi.

8/10 

aevangelist.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr315494532

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.