Annyi mindenre azt hittem már a kétezres évek során, hogy ki fog menni a divatból. Gagyi cinköntvény halálfejes gyűrűk meg pentagrammás sátángiccs medálok a rockerellátóból. Kamuikai kenderleveles kegytárgyak a Jamaica zászló minden színében. Stohl Buci. A metalcore, mint olyan. Most pedig lám, kétezer-húszat írunk, és még mindig mindegyik itt van velünk.
A brit Loathe 2014-ben alakult, tehát bőven a nu-metal és a metalcore virágkora után, ennek ellenére zenéjük mégis ezt az időszakot idézi, bár kikacsintgat a progresszív metal, és nyomokban az indusztriális fele is. Második nagylemezük idén februárban jött ki „I Let It In And It Took Everything” címmel. A lemez nem kis lélegzetvételű: tizennégy száma ötven percet tesz ki. Ez még nem feltétlenül kellene, hogy azt jelentse, hogy két beüléssel fogom végighallgatni: cigiztem én már tíz percet a kocsma előtt, csak azért, mert előbb odaértem, mint hogy lejárt volna az album, melyet éppen hallgattam, és mindenképp be akartam fejezni. Azonban ezt az anyagot végül sajnos nem sikerült egyhuzamban letudnom.
Amikor az atmoszferikus, viszonylag semmitmondó nyitódarabot, a Theme-et hallgattam, arra gondoltam, ez még bármi lehet. Aztán beestek az Agressive Evolution djentes, nu metalos riffjei vaskos hörgésekkel megkísérve, ami alapvetően elégedettséget váltott ki belőlem. Már épp kezdtem volna magam beleélni az indusztriálisból, karcos vokálokból, és a kétezres évek legjobb metalzenei elemeiből felépített vegyes zúzdába, amikor, mint derült égből a villámcsapás, tört be a jóságba a tiszta, érzelmes ének. Az én fejemben pedig csak egyetlen gondolat cikázott át: Istenem, csak ne legyen metalcore!
Csak ne legyen metalcore, add, hogy csak a nyitószámot választották meg rosszul, különben ez fájdalmasan hosszú ötven perc lesz. És bár a dalok sorrendje tényleg szerencsétlen – az ez után következő vaddisznó riffekkel operáló, falat bontó, fasza dühöngős-hörgős Broken Vision Rythm például sokkal hatásosabb indítás lett volna – imáim nem találtak meghallgatásra. A metalcore-ról több ízben, hosszan, és vitriolosan fejtegettem már a véleményemet. Szerintem ez a műfaj a metalzene „one trick pony”-ja: egyetlen dramaturgiai fegyver van a kezében, amit nem fél újra és újra elsütni.
Szóval miután felismertem, mi vár rám, elfogadtam a sorsom. Akárcsak a kozmetikusnál teljes lábgyantáztatás előtt: voltam már itt, tudom, milyen érzés lesz, mégis minden alkalommal könnyezek, pofákat vágok, izzadok, vizet facsarok az ágy széléből, de arra gondolok, hogy a nagyobb jó érdekében ezt most végig kell csinálnom. Úgyhogy rendületlenül vetettem magam a tökös darálásokat óramű pontossággal megszakító érzelgős refrének elé.
Mert ez a metalcore bandák legnagyobb bűne. Nem az, hogy úgy rossz, ahogy van; ez nem igaz: a csapda az, hogy a bandák behúznak magukhoz egy kíméletlen, tökéletesen kivitelezett, fáradhatatlan, eszeveszett zúzásba, hogy aztán az egészet tönkretegyék a refrénnel. És ugyanez a Loathe erőssége, és gyengesége is. Képesek voltak létrehozni egy markáns, elképesztően erőteljes, sőt, a modern metal szcénában ritkán előforduló módon egyedi hangzást. Sok-sok visszhangosítás, torzítás, enyhén nosztalgikus, mélyre hangolt riffek, időnként éjsötét, szinte post-black káosz. Abszolút megtalálták a hangjukat, ezért nem értem, hogy miért kell ezt nyálaskodással elrontani. Aki azt hiszi, a sátán metalzenét játszik, téved. A sátán ugyanis teljesen jó keménytökű verzéket ront el érzelmes énekkel. Ugye, mennyivel ijesztőbb hirtelen az örök kárhozat gondolata?
Ebben a felhúzott állapotban töltöttem az album első felét, jegyzetemben egyre gyűltek az olyan szavak, melyeket nem édesanyámtól tanultam, és amelyekről tudtam, hogy a cikkbe majd nem szabad beleírnom. Sorra jöttek a teljesen jó dühöngős témák, kézen fogva a szirupos éneklős részekkel, mint a menő rockzenészek a bugyuta szőke barátnőikkel. Jöttek a teljesen felesleges atmoszferikus betétek, melyek csak a lejátszási időt növelték, de érdemben nem tettek hozzá az albumhoz, és a felszteroidozott indie rockra emlékeztető érzelmes rockszámok, míg végül pihenőre küldtem magam annak reményében, hátha egy újabb nekifutásra jobban fog majd tetszeni a lemez.
Meglepő módon igazam lett. Nem tudom, hogy csak az album első felére hagyták a rosszabb számokat vagy szimplán jobb hangulatban ültem le másodjára, de a lemez második fele kifejezetten jó, és a srácok egyedi oldalát mutatja meg a sablonos helyett. Az Is It Really You ötletes szintitémája kifejezetten tetszett, és bár kicsit érzelgős ez is, teljesen jól működik, mint melankolikus rockdal, és érződik rajta, hogy nem is akar ennél több lenni. A Gored egy kiemelkedően jó disszonáns darálás, helyenként post-blackbe hajlik, kifejezetten jól áll nekik ez a sötét, nyomasztó műfaj. Ugyanez mondható el a Heavy Is The Head That Falls-ról, duplázó, jeges károgás, mindez megszakítva a tetőterasztól a mélygarázsba ejtett basszustémákkal; bár végig ilyen lett volna az album.
Ügyes válogatással nagyot lehetett volna javítani a lemez minőségén; az ötvenperces játékidőt harmincra redukálva kaptunk volna egy agresszív, kísérletező, saját hangját keresve jó irányba haladó korongot, melybe éppen hogy csak belerondít néhány metalcore-os klisé. A sallanggal együtt azonban egy feleslegesen hosszú játékidő van előttünk egy ígéretes bandával, és azzal a reménnyel, hogy legközelebb már nem érzik szükségét annak, hogy sötét, rideg, de halál menő hangzásukat jól bevált zenei közhelyekkel higítsák fel.
7,5/10
