INTRONAUT - Fluid Existential Inversions (2020)

2020. március 05. - Kovenant

intronaut-fei-cv-3k.jpg

Az amerikai Intronaut a nemzetközi metalszíntér egyik legkülönlegesebb és leginkább besorolhatatlan csapata: nehéz definiálni a stílusukat, leginkább dzsesszhatásokat is erősen magába olvasztó, modern, poliritmikus, groove-os, technikás progresszív metalnak lehetne azt jellemezni, melyet kiváló énekdallamokkal és refrénekkel díszítenek. Mindehhez kimagasló, virtuóz hangszeres teljesítmény társul és a végeredmény mindig lenyűgöző.

A csapat még 2004-ben alakult meg és a Metal Blade gondozásában "Fluid Existential Inversions" címmel február 28-án megjelent korongjuk már a hatodik a sorban. A felállásuk 2007-ben szilárdult meg, amikor az addigi énekes-gitáros, a többek között az Exhumed, az Impaled és a Phobia soraiban is megfordult Leon del Muerte helyére megérkezett Dave Timnick. A kvartett majd' egy évtizedig együtt maradt, az ebben a felállásukban készített utolsó lemezük a 2015-ös, egészen szenzációs "The Direction Of Last Things" volt (lemezkritikánk ITT olvasható).

2018-ban aztán a közönség számára egészen váratlanul kilépett a csapatból Danny Walker alapító dobos zseni és az Intronaut pályája megbicsaklott. Addig kétéves ciklusokban érkeztek a zenekar stúdióanyagai, azonban az ütős távozását követően sokáig nem lehetett hallani semmiről. Végül Alex Rudinger (The Faceless, Whitechapel) került a bandába, de egyelőre csak ideiglenes státuszban. Ezalatt az öt év alatt azonban tényleg kérdésessé vált a sorsuk: Sacha Dunable gitáros azt is elmondta, hogy majdnem ő is lelépett, mert egyre nehezebbé vált összeegyeztetnie a zenekari létet és annak követelményeit a mindennapi életvitellel és a család-munka-otthon szentháromsággal.

Fájdalmasan ismerős ez a szituáció: a zenész szerint ez a kvázi-főállású muzsikusi üzemmód a legnehezebb, hiszen a banda nem hoz annyit a konyhára, hogy függetlenítsék magukat a polgári foglalkozásuktól, de ennek ellenére mégis teljes embert kíván a koncertszervezés-koncertezés-promóció-dalírás-felvétel ördögi köre. Nem nehéz belátni, hogy a kiégés ilyenkor elkerülhetetlen és rendszeresen meg is érkezik. Ekkor bizony pihenőt kell tartani, ahogy az amerikaiak is tették.

A mostani korongon szereplő dalok komponálása közvetlenül az előző anyaguk megjelenését követően indult, aztán ideiglenesen leállt és csak tavaly fejeződött be, azaz igazi átmeneti jellegű albumról van szó, mely azonban mindezen nehézségek ellenére tipikus Intronaut-lemez lett, a megszokott és a rajongók által ma már el is várt jellegzetességekkel. 

Az amerikaiak zenéjében az a rendkívül érdekes, hogy annak ellenére, hogy a széttördelt, követhetetlen ritmusképletű számok, a helyenként az instrumentális öncélúság határán egyensúlyozó hangszeres teljesítmények, a nem-konvencionális dalszerkezetek mind-mind próbára teszik a hagyományos metalrajongók idegeit, mégis kifejezetten befogadhatóak a dallamok, együtt énekelhetőek a refrének és az egész lemezből árad valami hatalmas pozitívum és életigenlés. Az Intronauttól egyformán rendkívül távol áll a nihil és az embergyűlölet, valamint a művészi öncélúság és búval-bánat is.  

Még a leghúzósabb, djentes, szinte a Gojira legszigorúbb dolgait idéző Contrapasso vagy a legsötétebb atmoszférájú The Cull című tételekben is bekúszik az a szívet melengető hangulat, mely megszépíti az esetlegesen elsőre kissé szikár témákat. Ez szinte kizárólagosan a Timnick-Dunable duó énektémáinak, ikervokáljainak és gyönyörű refrénjeinek köszönhető, habár a szólók is képesek rendesen elvarázsolni a hallgatót. 

Az ötvenhárom perces anyagon az instrumentális intrót leszámítva nyolc teljes tételt kapunk, melyek mindegyike hét perc körüli játékhosszal bír, azaz körbejárós, kifejtős, többszöri téma- és atmoszféraváltással rendelkező dalok ezek, melyekre bizony oda kell figyelni. A Tripolar képében még egy eléggé őrült, disszonáns nótát is kapunk, melynek a középrészében egy akkora zúzás érkezik egy Meshuggah-Mastodon nyomvonalon mozgó riff képében, hogy bírjuk nyakizommal.

Azonban az Intronaut nem lenne Intronaut, ha a döngölést nem követné egy elszállt, dzsesszes lebegés: ez szinte minden egyes tételben megfigyelhető és talán ez az egyetlen negatívum is, melyet felhoznék a "Fluid Existential Inversions" kapcsán. Ez a váltás mintha kényszeres lenne, azaz másodpercre kiszámíthatóan jönnek a finomságok a szigor után és viszont. Szerencsére a zene minőségén ez nem hagy nyomot, de nekem szinte viszketni kezdett már a tenyerem egy-egy riffgyalulás közben, hogy hagyják már egyszer kifutni az energiát és lendületet és menjen végig a metal a kompozíciós klimaxig, de ezt tudatosan kerülték az amerikaiak.

Így viszont óhatatlanul marad bennünk némi hiányérzet: ez semmit sem von le az együttes produkciójának értékéből, csak jó lett volna fél percnél tovább tombolni egy-egy istentelenül eltalált gitártémára. Mindezzel együtt az új korong semmivel sem lett gyengébb vagy kevésbé eltalált, mint elődje, de az újdonság ereje most nem volt olyan átütő. Ennek ellenére ez egy bőven tízpontos lemez: habár még csak két hónap telt el az évből, nem igazán hiszem, hogy bármi letaszíthatná az év végi listánkról.

10/10

intronaut2019band_2.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr915496134

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.