Rozsdagyár

MY DYING BRIDE - The Ghost Of Orion (2020)

2020. március 11. - Kovenant

my_dying_bride_the_ghost_of_orion_artwork.jpg

Óriási nehézségek, megrendítő fejlemények és problémák után született meg a brit death-doom csapat, a My Dying Bride tizenharmadik soralbuma. Számos változás történt ezúttal, többek között a március 6-án "The Ghost Of Orion" címmel megjelent korong már a Nuclear Blast kiadó révén látott napvilágot, azaz a banda harminc év után elhagyta a mindez idáig otthonaként szolgáló Peaceville Records berkeit.

A My Dying Bride az Anathema és a Paradise Lost társaságában képviselte a Peaceville doom különítményét: afféle védjegyei voltak ők a kiadónak a kilencvenes években, de az ezredfordulóhoz közeledve mindhárom banda megélte a maga kvázi-pokoljárását. Nagy szakmai és közönségfelhördülést kiváltó, hátraarcot jelentő korongok jelentek meg ekkoriban tőlük, nem függetlenül a metal, mint stílus szitokszóvá válásától, de aztán - az Anathema kivételével - mindegyikük visszatalált saját hangzásához.

A zenekar afféle sziklaszilárd intézménye immár három évtizede az európai death-doom színtérnek. Emlékszem, amikor ez a szcéna hordozta magában annak ígéretét (valamikor 1990-93 között), hogy ők fogják megírni a metal jövőjét. Komoly népszerűséget élvezett akkoriban ez a stílus, habár sosem sikerült kitörniük az underground státuszból, az erre irányuló kísérleteik pedig csúfos kudarcot is vallottak.

A My Dying Bride mára az egyéni, azonnal felismerhető hangú Aaron Stainthorpe és Andrew Craighan gitáros bandájává vált, egyedül ők maradtak az alapító felállásból. A doom címke semmit sem árul el igazán a zenéjükről, melynek az égadta világon semmi köze a manapság oly' divatos stoner/sludge doomhoz. Zenéjükben kifejezetten hangsúlyos szerepet töltött be mindig is a brit-kelta népzenei örökség, illetve a hegedűt talán elsőként hozták be a metalzenébe.

Ha nem lenne pejoratív a jelző, akkor a melodrámai ide illene: a dalaik hatalmas érzelmi ívet képesek bejárni hallgatójukkal együtt, természetesen jórészt a kilátástalanság, fájdalom és szenvedés dalnokai és mesterei ők és ez talán hatványozottan igaz a friss anyagukkal kapcsolatban.

A "The Ghost Of Orion" öt évvel elődjét követően érkezett meg, ami bizony a leghosszabb időtáv a zenekar bármely két lemeze között. Ennek sajnos több oka is volt: egyrészt 2018-ban jött egy kényszerű dobos csere (Jeff Singer váltotta Shaun Steels ütőst), másrészt a 2014-ben visszatért alapító gitáros, Calvin Robertshaw is vette a sátorfáját és diszkréten lelépett (helyére tavaly Neil Blanchett érkezett).  

A háttérben meghúzódó sokkal súlyosabb ok azonban a frontember ötéves kislányának rákbetegsége, melyre 2017-ben derült fény és amelyet az orvosoknak sikerült legyűrnie 2018-ra, amikor végül Aaron Stainthorpe bejelentette azt a rajongók számára is. Elképzelni sem tudom (és nem is szeretném), hogy min mehetett keresztül az énekes és családja, legfeljebb csak sejtéseim lehetnek arról, hogy a történtek óriási hatást gyakorolhattak az egész lemezre (az énekes a szövegeket írta meg, Andrew Craighan gitáros szerezte a zenét).

Ilyen személyes, magánéleti tragédiák után a csoda az, hogy a korong egyáltalán elkészült: a zenekar gyaníthatóan nem főfoglalkozása a tagoknak és mivel tulajdonképpen csak a lemezkiadásra koncentrálnak és néhány fesztiválfellépésen kívül nem is turnéznak (legalábbis a korai éveket leszámítva nem), így nem nehéz elképzelni, hogy a zenélés a frontember számára ezekben az embert próbáló években csak a sokadik szemponttá szorult vissza, ha egyáltalán volt energiája foglalkozni ezzel.  

Ehhez képest a korong jó pár olyan tételt tartalmaz, mely az együttes repertoárjának előkelő helyére pályázhat: ilyen a Tired Of Tears, a To Outlive The Gods vagy akár az epikus, szinte egy önálló utazással felérő, bő tízperces The Old Earth is. A The Solace, mely egy folktémára épül és melyben Lindy-Fay Hella (Wardruna) női énekét csodálhatjuk meg, kellően ellenpontozza a súlyosabb, gitárcentrikus dalokat. Változatos album lett tehát a "The Ghost Of Orion", melyben a My Dying Bride harminc évének minden színe, hangulata, érzése megcsillan.

A legmegdöbbentőbb azonban, hogy a brit banda valami megejtő, varázslatos szépséget képes kicsiholni még a legszörnyűbb élményekből is, de oly módon, hogy nem él a giccs vagy az olcsó hatásvadászat zenei eszközeivel. Ez egész egyszerűen tehetség és kiállás kérdése: ebben a tekintetben mindenképpen érdemes felhozni a Primordial nevét, mely hasonlóan kényelmetlen vagy zavarba ejtő témákat képes úgy feldogozni, hogy abból valamiféle mágia kerekedik ki.

A My Dying Bride egy komoly, érett és elmélyült hallgatást kívánó albummal állt elő, mely pontosan illeszkedik eddigi műveik sorába: furcsa is lenne, ha pályájuk e szakaszában állnának elő valami radikálisan mással. Jól van ez így: felemelő hallgatni az angolok produkcióját, mely a fentebb részletezett gondok és megpróbáltatások ellenére mégis valahogy pozitív kicsengésű. 

 9/10 

mydyingbride2020e.jpg

Fotó: John Steel

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr2715513782

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása