Most pedig tisztelt Rozsdagyár-olvasók, három egész sajtos kifliért feltenném a következő kvízkérdésemet: vajon melyik zenekar a párizsi Wør Pigs fő példaképe és kedvence? A lehetséges válaszok legyenek mondjuk: a. Black Sabbath b. Black Sabbath, vagy pedig c. Black Sabbath. Meglepő módon az tippelt jól, aki a három közül a Black Sabbathra tette a voksát…

De óriási hibát követ el, aki csak legyint a sajtos kiflikre, a kvízkérdésre és főképp a Wør Pigsre, hogy unott arccal keresse tovább a modern rockzene legaktuálisabb megújítóit… Biztosan erre lenne szükség? Nagyon kérem, senki legalább egy meghallgatás nélkül el ne menjen a "Beasts" című kiadvány mellett, mert ez a lemez könnyen lehet az év meglepetése! Igen, doom. Igen, régi vágású. Igen, lassú. De hatalmasat szól!

Elindult a hosszúra nyúlt, sejtelmes bevezető a lemez elején, és úgy másfél perc után jóleső borzongás áradt szét tagjaimban, ez jó lesz! Nem volt nehéz a minőségi folytatásra következtetnem, hiszen ebből a rutinos vén rókákat megszégyenítő baljós felvezetésből gyönyörűen örvénylik elő a gitármassza, mely azonnal visz magával, azonban az még engem is meglepett, milyen sokáig sikerült a srácoknak ezt a minőséget hozniuk. Hihetetlen, de igaz, az első számtól az utolsóig teljesen rendben van a lemez. Sőt! Mi az, hogy rendben van! Ezzel még nem mondtam sokat. Az már árulkodóbb lehet, ha kijelentem, első lemezes bandától tízévente érkezik hasonló érték.

Aki a Sabbathot szereti, máris bonthat egy palackkal kedvenc italából, mert hamarosan jóízű kortyintások közepette elégedett hátradőléssel fogja nyugtázni, hogy vannak, akik a nagy bálványok lábnyomaiba hitelesen léphetnek. Maga Iommi is fejbólintva nyugtázná eme dolgozatot, még akkor is, ha ezúttal nem az ő riffjeiből állították össze a dallamvilágot a gitárosok. Mert így is lehet! Koppintás nélkül, hűen a műfaj legendáihoz, mégis eredetien.

Ozzy sem fogja perelni az énekest egyik dallamáért sem, mert a Wør Pigs nagyszerűen megáll a lábán anélkül, hogy Ozzy-ra emlékeztető sikolyokba kapaszkodna. A franciáknak sikerült az, ami oly sok kortársuknak nem, saját arculatot találtak ki maguknak. Persze a Black Sabbath nyomán haladva, de az örökséget tisztelettel, szabadon kezelve.

Hogy hőseink nem csaptak a lovak közé, azaz a szokásosnál jóval körültekintőbben építették fel dalaikat, ez már magában figyelemre méltó. Mint említettem, ez az igényesség már az első percekben kitűnik, s a továbbiakban csak fokozódik. Halálfélelmet, vergődést, szenvedést, egyszóval fájdalmat régen hallottam ennyire őszintén megszólalni. Ez nem kis dolog, hiszen manapság minden második metallemez énekese többé-kevésbé saját fájdalmaiból merít, csak valamiért mire a stúdióból kijön a nóta, eltűnik a hitelesség, és marad az „olyan mintha” érzet, míg itt ezt mindvégig őszintének, természetesnek érzem.

Nyilvánvalóan nem könnyű közel negyven percen át egy másik ember szenvedéseit hallgatni, de ez a műfaj valahol erről szól, és aki a saját kínjait ilyen gyönyörűen képes tolmácsolni, az előtt le a kalappal. Sok szövegmondás, narráció jellemzi a vokális megoldásokat, és szinte a sírásküszöbig kapaszkodik a vajúdás, tiszta, érthető kiejtéssel, erőteljes, férfias hangon, úgy, ahogy azt kell.

Engem elsősorban a mélységes bánattal telített, hosszadalmas balladáik fogtak meg, mint amilyen a tíz percet karcolgató From The Waves, vagy a hétperces, masszív Maze. Ez utóbbiban kezdetben azt hittem, hogy a banda névadójául szolgáló Sabbath-nóta egy olcsó utánzatát fogom kapni, és meg kell mondjam, tisztességesen arcul vágott a valóság, mely meglehetősen eltér ettől a kényszerképzettől.

Aki a gyorsabb tételeket szereti, annak a Cambodia kínálhat kiadós élvezetet: ebben a lüktető, néhol kísérteties darabban a gitárszólók is rendesen odateszik magukat. Hozzá kell tennem, annyira nem pakolták tele a dalokat szólókkal, de ez legyen a legnagyobb baj. A fő megközelítési elv ezúttal a hatáskeltés volt, és ehhez nem szükségszerű a technikai bravúrok fitogtatása. Éppen arra lehet ékes példa a lemez, hogyan lehet aránylag kevés dinamikával és visszafogottabb brutalitással piszok kemény zenei világot megteremteni.

Nem gondolom, hogy ennek az együttesnek bármilyen szégyellnivalója lenne egy olyan színpadon, ahol egymást túllicitáló, halálhörgéssel átitatott, kegyetlen bandák fitogtatnák tudásukat. Éppen hogy jól kiemelkedne ezek között a - valljuk be, leginkább pózból előadott - produkciók között az ő tudásuk, mely nem szeretne sokat mutatni, de amit képvisel, azt hitelesen hozza. Örömmel látnám őket Magyarországon is, például a Szigeten, bár mint tudjuk, idén nyáron sajnos erősen kétséges, hogy nagyobb fesztiválok megrendezésre kerüljenek...

Mint folyó gyűjti össze vízgyűjtő területéről az esőt, olyan szervesen folynak össze egymással a darabok: én tulajdonképpen nem is tartom érdemesnek a különálló tételek elemzését, mert ez tényleg egy olyan lemez, melyet csak egy az egyben, első pillanattól az utolsóig érdemes magunkhoz venni. Szándékosan nem írtam azt, hogy „fogyasztani”. A fogyasztói társadalom – sajnos, vagy szerencsére – ez megítélés kérdése, nem ilyen korongokat fogyaszt az autómagnóban, vagy a plázák hangládáiban. Ez annál jóval magasabb szintű művészet. Ugyan nincs bakelit lemezjátszóm, de ha lenne, akkor csupa ilyen lemezzel rezegtetném az ablakokat. Gyűjtőknek kötelező!

10/10

Fotó: Thomas DF