A Your Last Wish egy kanadai thrash/death formáció Montreálból, és az idén februárban megjelent "Eradicate" a harmadik nagylemezük. Az együttes még 2003-ban alakult, azonban azóta számos tagcsere történt, s ma már az alapítók közül senki nem tagja a csapatnak. A jelenlegi felállás tehát úgy döntött, tovább viszi a nevet, annak ellenére, hogy Roxana Bouchard énekesnő érkezése alapvetően a banda profilját is megváltoztatta. Hiszen voltaképpen rá, az ő különleges hangadottságaira épül az egész produkció.
Érdekes jelenség a hölgy, hiszen perui származású indiánként a marcona metalharcosok között domborítani nem könnyű feladat, de ő megoldja… mégpedig hiba nélkül. Morog és suttog és hörög, és még sok mást is csinál, külön ezekről a hangképzésekről készült egy kis videó, ha nem is tartalmaz zenei értéket, érdekességképpen érdemes megnézni, miféle hangeffektekkel készült az album felvételeire. Többek között egyfajta tibeti mormolódást is alkalmaz, ezzel szokott melegíteni koncertek előtt, ami majdnem olyan, mint az alpesi jódlizás… szóval rákészül tisztességgel a munkára.
De hogy milyen maga a zene, arra kíváncsi most mindenki, és röviden azt tudom mondani, hogy egész jó. Általában nem vagyok oda a folyamatos hörgölődéssel telített betonozásért, és bevallom, nem egy szerzeményük mosolyra fakasztott a bennük lévő ”–Iiiiááááá!” és "–Auuuaaa!” ordítások miatt, azonban minden szélsőségesség ellenére észre kell venni, hogy amit csinálnak, abban van eredetiség.
Alapjaiban van egy rendkívül dallamos, komplex, gitárfutamokban tobzódó hangzásuk, nagyjából az úttörőnek számító friscói bandák csapásirányait követve, erre érkezik rá az embertelenül gonosz, leginkább a korai Protectorra vagy Napalmra emlékeztető ének, amiről jól tudják a régi motorosok, hogy sok mindennek volt nevezhető, de a szó szoros értelmében vett éneknek aligha… Mondjuk úgy, hogy lenyelte a smirglit a vörös boszorkány, és nem sikerült kiköpnie.
Nagyon tudnék lelkesedni értük, ha lenne legalább egy minimál dallam Roxana torkában, és biztos vagyok benne, hogy ezt meg is tudná oldani, de ők valamiért a death/thrash vonal extrémebb ágához húznak, és megmaradtak a halálhörgéssel átitatott erőfitogtatásnál. Nagy kár, mert még így is teljesen hallgatható és értékelhető a lemez (parádés szólók, döngölő basszus, elementáris dobok), de belül egy hang számomra azt súgja, mekkorát szólna mindez, ha legalább csak annyi dallamot vittek volna az énektémákba, amennyit Chuck Billy tesz a Testament-lemezekre.
Abban biztos vagyok, hogy aki a díszes szólókkal ellátott technikás thrasht szereti, az meg fogja jegyezni ezt a nevet, mert amit a srácok zenei alapként nyújtanak, az valóban világszínvonalú, az pedig már ízlés dolga, kinek mennyire jön be ez a bizonyos ének. Némely számban, például a Pandore címűben egy férfi is szerepet kap, és ez a férfi-nő közötti énekbeszéd jelentős minőségjavulást jelent a hangzásban, talán nem lenne ördögtől való ötlet, ha átállnának erre a két énekest alkalmazó megoldásra, mert ez sokkal jobban érvényesül náluk.
Sokkal többet nem tudok hozzátenni a fentebb leírtakhoz: vadállati sebességen elővezetett, kíméletlen, bugyborékoló dühvel előadott cséphadarás, egy őrjöngő amazonnal a fedélzeten. Ő maga annyit árult el erről egy interjúban, hogy mivel annak idején a szülei elhagyták Peruban, és kanadai nevelőszülőkhöz került, így sorsával soha nem lesz képes teljesen megbékélni, és ez az állandó belső fájdalom hatja át a dühöt, melyből agresszív énekstílusa táplálkozik. Én mégis abban reménykedem, hogy idővel ez is csillapodik, és lesz annyi pozitív változás az életében, melytől ez a zene egy árnyalatnyival könnyebben befogadhatóvá válik.
Nem maradt más hátra, mint a tagság felsorolása, mely így néz ki: Michael Cope - gitár, David Gagné - gitár, Blake Lemieux - dob, Peter Hamm - basszusgitár és Roxana Bouchard - ének. A kilenc számot tartalmazó, 46 perces anyag a zenekar Bandcamp-oldalán elérhető.
8/10
Fotó: Dan Rod
