HYBORIAN - Volume II. (2020)

2020. március 19. - Mr.Zoom

album_1.jpg

„Stoner metalnak titulált, de egyébként nagyon nehezen bekategorizálható formáció a Missouri állambeli Hyborian” írta Chris még februárban, amikor néhány mondattal meghallgatásra kínálta a csapat új lemezéhez készült videót, a Driven By Hungert. Valami hasonló motoszkált bennem is, amikor a Kansas Cityből származó trió teljes anyagát végighallgattam. A Season Of Mist gondozásában megjelent album műfaji megjelölése hivatalosan progresszív sludge metal, amibe elég sok minden belefér, a tépett, csúszkáló gitártémáktól a zúzós darálásig, a hanyag, alteros hangképzéstől az öblös ordításokig.

Első nekifutásra akár egy műfajok közti ugrálástól sem idegenkedő thrash banda is lehetnének, óriási súlya van a riffeknek, robog az úthenger, megalapozzák a komor hangulatot, de a kezdeti szigorúság, mely a fent említett videós dalban jelen van, később jelentősen átalakul. Nem mennek át kommerszbe, de belecsempésznek zenéjükbe ezt-azt a legújabb áramlatokból is. Feltűnő ismertetőjegyük, hogy ketten énekelnek, általában egyszólamú vokálban, ám attól sem riadnak vissza, hogy a szöveget soronként megosztva egymásnak felelgessenek, ami manapság a metalcore berkekben gyakoribb jelenség.

S ha már metalcore-t emlegettem, több felvételük screamo énekelemeket is tartalmaz, így hát akkor járunk a legközelebb a valósághoz, ha azt mondjuk, a Hyborian egy gitárdallamokban gazdag, thrash motívumokat is alkalmazó, modern, alternatív metal csapat. Valami olyasmi, amit egyszerre kedvelhet a retro-bandákat hallgató, éltesebb stoner arc, és az új zenékre éhes tizenéves ifjú. Tudom, sokan megkérdőjelezik a két világ között egyensúlyozó formációk létjogosultságát és eredetiségét, de maga a tény, hogy időről időre felbukkannak ilyenek, azt jelzi, hogy van közönsége ezeknek a furcsa hibrideknek.

A 2015-ben alakult együttesnek ez a második lemeze, az első 2017-ben jelent meg, ezen még négyesben zenéltek, de a basszusgitáros hamarosan kilépett, így hárman vitték tovább a zenekart, egymás között a következőképpen megosztva a hangszereket: Martin Bush - gitár, ének, billentyűk, Ryan Bates - gitár, ének, basszus, valamint Justin Rippeto - dobok.

Ha egy számot kellene kiemelnem, amely jól reprezentálja a sokszínű csapat profilját, az a Sanctuary lenne. Ebben az egy tételben a banda összes arca fellelhető, muzsikájuk minden íze tetten érhető. Van benne egy jó adag a kilencvenes évek amerikai alteros csapataiból, hogy azt ne mondjam, a grunge késői hajtásából, miközben a dallamos, emelkedő énektémákat durva, thrashbe hajló stoner riffekkel operáló zúzás váltja.

Amiben a Hyborian minden értéke ellenére kicsit vitatkoznék a kiadóval, az a progresszív jelző. Bevallom, nekem ez velük kapcsolatban soha nem jutott volna eszembe, mert ugyan ügyesen keverik a műfajokat, rutinosan ugranak át egy málházós, régimódi témából egy ugrabugrálós, hörgős maiba, ám ettől még ebben semmi előremutató, vagy forradalmi nincs. Technikai értelemben pedig annak ellenére, hogy kiválóan zenélnek, túl sok finomságot ebben az egészben nem fedezek fel. Nincsenek meghökkentő, izgalmasan ható megoldások, sem rendhagyónak számító zenei betétek, elégedetten nyugtázzuk, hogy Kansasban is értik a metal lényegét, de ez minden.

Egyáltalán nem gondolom, hogy ez kevés, hiszen az Expanse vagy a Planet Destructor is azonnal ható, barátságos tételek, kitűnő gitárriffekkel próbálnak ránk jó benyomást tenni, csak valahogy a 30. perc környékétől számomra már kezd beszürkülni ez a kiadvány, és őszintén megvallom, nem annyira könnyű mindezt végighallgatni, amennyiben az ember figyeli is a történéseket. A háttérben, mondjuk egy autószerelő műhelyben, tökéletes muzsika.

Dacára annak, hogy két énekes is található a mikrofonoknál, sokszor volt olyan érzésem is, hogy laposak az énekdallamok. Inkább lenne egy ember erre a feladatra, de az kihasználná a hangtartománya teljes terjedelmét, és beletenné a maga érzelmeit, mert ezekből találom itt a legkevesebbet. Viszont minden kétséget kizáróan életerős, férfias, kemény zene, amit játszanak, sokkal jobb, mint a mainstream médiában látható/hallható, rocknak titulált előadók nagy része.

Azok figyelmébe ajánlom tehát a triót, akik nem sokat szőröznek azon, mi szól, elég, ha komor a hangzás, és durva az ének, az már náluk nyerő. És ha valaki esetleg képes a Black Sabbath bemutatkozó lemeze után meghallgatni egy Alice In Chains albumot, majd innen fejest ugrik a Toolba, onnan pedig a Slipknotba, és a Five Finger Death Punchba, annak ez már meg sem kottyan... Nagy kérdés, hányan vannak ilyenek. A választ pedig majd meghozza a kansasi forgószél, az, amelyik Dorothy-t is elröpítette a nagy varázslóhoz.

 7/10

band_7.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr4415534170

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.