Következzék most egy igazi kuriózum! Bár néha minket is lenyűgöz egy-egy rajongó széles körű tájékozottsága az adott műfajon belül, mégis előre prognosztizálható, hogy e cikk nyomán sokan csak a fejüket vakargatják majd. Összeállításunk gyümölcse egy parádés kis lista olyan thrash metal albumokról, melyek annak idején méltánytalanul kevés figyelmet kaptak, pedig minden szempontból ott lett volna helyük a magazinok lemezlistáinak élén.
A progresszív vagy technikás thrash ezúttal a terepünk, az időszak pedig a kilencvenes évek. Ennek az évtizednek volt a legszínesebb a felhozatala, hiszen az első vonalas bandák jóvoltából - nem utolsó sorban a Metallicának köszönhetően - a thrash borzasztóan népszerű ága lett a metalnak és ez fiatalok tömegeinek adott inspirációt, hogy valami olyat műveljenek, ami még nem volt.
Egyébként is a változás szelei fújtak a világban: a hosszú hajak eltünedeztek, többen stílust váltottak, sok rádió-rock banda jelentősen szigorodott, felütötte fejét a grunge, és szép fokozatosan a kezdeti viharsebes csapkodások is újszerű jelleget öltöttek. Megjelentek a komplexebb, darálósabb tempójú dalszerkezetek, a groove-alapú zúzások, néhol még az akusztikus gitár is szerepet kapott, és az egész thrash színtér hihetetlen minőségbeli fejlődésen ment át. Helyenként a brutális tempó is megmaradt, de a dobosok már nem érték be a veszett cséphadarással, törték az ütemeket, meglepő kreativitással variáltak, a dobcucc teljes tartományát felhasználták, és a mai napig úttörő jellegű, hihetetlen dolgokat vittek végbe. A thrash metal énekesek is kifinomultabbak, dallamosabbak lettek, csak a Sepultura/Machine Head felbukkanásával nyelték le többen a rozsdát…
Mielőtt nekiszaladnánk a listának, nézzük át az alapokat, a színtér akkori rétegződését: 1. A műfaj krémje: ide tartozott a Metallica, az Exodus, az Anthrax, a Testament, a Megadeth, az Overkill, és a Slayer, később a Pantera, Sepultura, és a Machine Head. Pont. Ez egy aránylag szűk elit. 2. Másodvonal: itt elképesztő mennyiségű zenekar volt, közülük néhánynak sikerült egy-egy lemezzel az áttörés (például Death Angel, Annihilator, Dark Angel), de a nagy többség maradt underground pozícióban. 3. Harmadvonal: abszolút ismeretlen zenekarok ezrei (nem túlzás).
Ebben a válogatásban kizárólag a harmadvonalból fogunk ajánlani, azaz csupa olyan zenekarnévvel találkozhatunk, melyek nem hangzanak ismerősen a fülünknek. Nyilván lesz köztük sok-sok hasonlatosság a nagyokhoz, de kivétel nélkül mindegyik izgalmas, ötletes, többre hivatott lemezt készített, olyan értékeket teremtett, melyeket 2020-ban is érdemes meghallgatnunk. Elsősorban a rendhagyónak számító megközelítést vettük figyelembe: akik a thrasht a magas fordulatszámú pörgése miatt kedvelik, ne itt kutakodjanak. Azok fognak örülni, akik képesek tágabban értelmezni a műfajt. Mondjuk a Forbidden, Voivod, Mordred, Flotsam And Jetsam, Coroner, Mekong Delta, Artillery és más hasonlóan progresszív bandák ténykedése lehet megfelelő viszonyítási alap.
15. STONEHENGE - Shadows (1996)
Az első helyszínünk Chicago, és egy egyetlen lemezes zenekar van terítéken, a Stonehenge. Szinte semmit nem lehet tudni róluk a tagok nevein kívül. Úgy tűnik, zenei vonalon nincs semmilyen értékelhető utóéletük. Egyedül a dobos, Scott Davidson szerepelt néhány formációban, a többiek talán abba is hagyták a zenélést. John Post volt a basszer, Josh Ciralsky gitározott, és John Scrip énekelt/gitározott.
Az anyag a progresszív metalhoz húz erősen, a harmadik lemezéhez érkező Dream Theater lehetett volna ilyen, ha kivettük volna belőle a billentyűt, és két gitárral adagoljuk a fémet. Hasonló a vokalista hangszíne (La Brie-féle) és a zenei megoldások is rájuk emlékeztetnek, azért is helyezhetők el ide a lista végére, mert ez elég távol esik a thrash gyökerektől, inkább úgy helytállóbb, hogy nyomokban thrashre emlékeztető, minőségi power/progresszív metalt játszottak. Különösen az énekes teljesítménye figyelemreméltó. Példa értékű a hangszerelés: úgy voltak dallamosak, hogy nem érezte az ember közben a cukormázat a szerzeményeken. Egészen kiváló lemez, egyik számuk sem fullad unalomba, nagy kár, hogy nem folytatták.
14. DONOR - Release (1994)
A holland származású zenekar az alig tízezres lakosú Oostzan településről indult el megváltani a világot, és ez kis túlzással majdnem sikerült nekik. Két nagylemezig jutottak, az első volt 1992-ben a ”Triangle Of The Lost”, a második a szóban forgó release, a ”Release” (Nem lehetett kihagyni, elnézést!). Az ő kedvencük a Voivod lehetett, bár az énekes intonációiban Mustaine is hallható. Tony Van Petten dobolt, Cees Van Petten basszusgitározott, Jelle Bakker és Bart Vreken gitároztak és Richard Dijkman énekelt.
Különösen basszusfronton erős a kiadvány, szépen hallható a Prongot idéző vaskos röfögés, a gitárok is jól szólóznak, és gyönyörűen nyúzzák szét a hangokat, de sok a szimpla szaggatás is, ezért annyira ők nem nyűgözik le az embert a teljesítményükkel, viszont az énekes remekelt. Markáns hangszínű, fura röhögésekkel, vinnyogásokkal, és szövegmondásokkal tarkított előadása káprázatos. A dobos pedig… nincs rá jobb szó: Egy állat. Nagy kár, hogy úgy szól a cucc, ahogy egy jobb demófelvétel szólhat. Kis kiadónál vették fel, nyilván nem volt rá sok pénz, ez a dobhangzáson érezhető leginkább.
13. IMAGIKA - Imagika (1995)
San Carlos, Kalifornia, Egyesült Államok. Egy 1993-ban alakult zenekar megjelenteti bemutatkozó lemezét. Nem lett belőle nagy robbanás, de ez nem igazán az ő hibájuk. Annyi mindössze a probléma, hogy a thrash rajongói általában nem kedvelik sem az idegen közegbe tett kalandozásokat, sem a sokat sikongató énekeseket. Nem ehhez voltak szokva akkoriban sem, hiszen sem Hetfield, sem Araya, sem Mustaine nem erről volt híres. Néhány magas hang még belefér, mint például Belladonnánál, de hogy minden dal ezekre a megoldásokra legyen kihegyezve, az már sok. David Michael volt ekkortájt a csapat énekese, és beleadott mindent, nem igazán érdekelte, mit szól hozzá a közönség. Hát, nem igazán tetszett nekik.
Igazán sajnálatos, mert ez a progresszív vonása tette rendhagyóvá a csapatot, akik nyilván érezték, hogy a klasszikus thrash vonalnak hamarosan vége lesz és valami mással kellene fűszerezni a tartalmat. Valamennyire igazuk is volt, hiszen ezzel az újítással sikerült átvészelniük még a kétezres éveket is. Ugyan tagcserék révén, de a mai napig léteznek. Legutolsó lemezük, immáron Norman Skinner énekessel a soraikban éppen tavaly jelent meg ”Only Dark Hearts Survive” címmel. Fontos megjegyzés: azért ezen a bemutatkozó albumon nem csak a szirénázás ment, a mélyek is szépen előjöttek az énekes torkából, aki ugyan birkózott ezzel a kemény feladattal, de egyáltalán nem lett rossz a végeredmény.
12. GACK - Fix (1993)
Ennek a lemeznek kissé értelmezhetetlen története van: a Lääz Rockit tagsága nem sokkal a kiválóan sikerült "Nothings Sacred" lemez után megvált ütősétől, majd Matt Vander Ende csodadobossal együttműködve, Gack néven kiadott egy ízig-vérig Lääz Rockitre emlékeztető, bár annál valamivel árnyaltabb lemezt. Majd szinte azonnal feloszlottak… Hogy pontosan miért és hogyan, azt csak ők tudják.
A Gack egyetlen alkotása Michael Coons énekes miatt természetesen a Lääz Rockit munkáit idézi, csakhogy a korábbi tempóból visszavettek, groove-orientáltabbak lettek, miután egy olyan dobos került közéjük, aki jóval több volt becsületes iparosnál. Nem is volt hajlandó gépiesen végigrobotolni a teljes lemezen. Aki nem ismeri Vander Endét, az tovább is ugorhat a Defiance lemezéhez. A fickó itt is hatalmasakat dobolt, mint mindig. Az énekes-frontember pedig visszavett a szirénázásból, több nyers erőt tett az énektémákba, és lett az egész hangzásnak némi funky-jellege, ami a Gacket egészen biztosan a topligába emelte volna, ha kitartanak. Az Anthrax később hasonló muzsikával lett sikeres John Bush énekessel.
11. DEFIANCE - Beyond Recognition (1992)
Elegendő fél percre belefülelni az Oakland városából származó Defiance harmadik lemezébe, hogy megbizonyosodjunk róla, a gitárosok eszméletlenek. Ha tovább maradunk, mondjuk a második percig, akkor azt is hallhatjuk, hogy nem annyira tipikus döngölés ez, mint amilyennek tűnik. Az énekes, Steev Esquivel félelmetes érzékkel keveri a dallamokat az erőteljes szövegmondással, kicsit a Testament indiánját idézve, a Metallica előtt is tisztelegve, mégis eredeti módon. Matt Vander Ende helyezkedik el a doboknál, nagybetűs élményt nyújt minden megmozdulása, Mike Kaufmann basszusmenetei pedig felteszik a pontot az i-re.
Technikás, kiszámíthatatlan, sokrétű lemez, az interneten több helyütt még fúziós jazz megjelölést is kapott. Ez mondjuk túlzás kicsit, de igazság szerint oda kellett volna kerülnie a műfaj alapkövei közé, még akkor is, ha ekkortájt óriási mennyiségű komoly vetélytársa volt. Sajnos nem hozta el a várt sikereket, így Esquivel kiszállt, és megalakította a Skinlab zenekart.
10. TAI PAN - Slow Death (1995)
Melyik volt a kilencvenes évek legjobb thrashbandája Németországban? Nehéz kérdés. Sokan mondanák a Sodom vagy a Kreator, esetleg a Destruction nevét, holott erre a kitüntető címre a Böblingenből származó Tai Pan a legesélyesebb. Senki a világon nem hallott róluk, sőt, nem is mondaná meg senki elsőre egyetlen lemezük hangzásáról, hogy németek készítették. Semmi nem jellemző rájuk, ami a tipikus germán thrashhordáktól megszokott. Már csak azért sem, mert egészen egyedi stílusban nyomultak. Talán azért, mert nem minden tagjuk volt született német: Miguel Di Muzio basszusgitározott, Modesto Vasquez és Thomas Guschelbauer gitározott, Thomas Laasch énekelt, Cossy Cossmann dobolt a csapatban.
A mindentudó Encyclopaedia Metallum képtelen volt akár egyetlen zenekart megnevezni, mint hozzájuk hasonló formációt! Na, azért ennyire nem találták fel a spanyolviaszt... Ügyesen kombinálták a lassabb, átszellemültebb tételeket a direkt kalapálásokkal, az Overkilles Blitz hanghordozását az Exodus/Anthrax stílusával, és ez akkor is megnyerő, ha az énekesük a magas pontoknál jól hallhatóan hamisba ment át. Belefért. Egy igazi gyöngyszem Baden-Württemberg tartományból. A zenekar egy része Backwater néven folytatta.
9. UPSET NOISE - Come To Daddy (1993)
Minden bizonnyal jelentős számú magyar kiránduló járt az olaszországi Trieszt városában, hiszen az Adria kapuja közkedvelt turistacélpont. Közülük nem sok rockrajongó gondolná, hogy a városnak milyen komoly zenei múltja van. Az angol nyelven éneklő Upset Noise innen indult még a nyolcvanas évek végén, mint lendületes punk rock együttes, majd lényeges szigorodás állt be náluk, és átnyergeltek egy tempósabb, a thrash határán egyensúlyozó crossover zenére. Ennek ékes bizonyítéka a "Come To Daddy". Különösebb technikai bravúrok hiányában nem illene a lemez az első tízbe, valahogy mégis egészen idáig kapaszkodtak fel az olaszok, talán mert ritkán hallható ennyire felszabadult, mi több, vidám tekerés ebben a műfajban.
A hozzájuk legközelebb álló D.R.I vagy S.O.D is jóval sötétebb tónusú zenekar, ezért bárki számára valóságos ajándék a sorstól őket felfedezni. A basszusfutamok náluk is meggyőző erővel hatnak, és van némi progresszivitás bennük, legfontosabb ismertető jegyük és értékük azonban az élet szeretete, vagyis az a pozitív energia, mely ezt a rövid kis kiadványt áthatja. Hosszú évek hallgatása után néhány évvel ezelőtt megint elkezdtek mozgolódni, úgyhogy akár egy újjáalakulás is elképzelhető.
8. CRASH - Experimental State Of Fear (1997)
Képzeletbeli utazásunk következő állomása Dél-Korea, egészen pontosan Szöul. Totális letaglózás a Crash lemezanyagával való találkozás az avatatlan fül számára. Villámgyorsan nézzünk csak utána, mikor is indult a Soulfly? Egészen pontosan 1998 áprilisában, legalábbis ekkor jött ki a bemutatkozó lemezük! Vagyis ez a koreai banda már akkor játszotta a Rizzo-féle beszúrásokkal, és Cavalera-ízű ordításokkal fémjelezett, indusztrális alapú sci-fi thrash zenéjét, amikor a brazilok még el sem indultak. Na persze, Sepultura már létezett, és a "Chaos AD", "Roots" lemezek elegendő táptalajt nyújtottak a távol keleti izmozáshoz, de ez akkor is pazar teljesítmény!
Itt nem cifrázzák agyon, brutál erővel ordítják a világgá minden gondjuk-bajuk, és hát olyan durván szól itt minden, hogy aaahhhh! Az Another Weakness című tételben egyszer csak kiállnak a gitárok, perceg a dob, csak a basszus marad magában, és szó szerint leesik az ember álla! Mit művel ez a csávó?! Egyáltalán kik ezek? Na, majd mindjárt kiderül: Jeong Yong Wook - dobok, An Heung Chan - basszus/ének, Ha Jae Yong - gitár, Yi Seong Su - gitár. A zenekar Dél-Korea egyik legismertebb csapata, a későbbiekben elhagyták az indusztriális jegyeket és leginkább a Lamb Of Godhoz hasonló muzsikát játszottak. Jelenleg ugyan hallgatnak, de a mai napig léteznek. Érdemes rákeresni a Crash - Crashday videóra, hogy lássuk is őket akció közben. Kíméletlenek!
7. INVOCATOR - Dying To Live (1995)
Az első olyan album a listán, amelyik már komolyabban megdörrenti a hangfalakat. Egy groove-alapú, Dimebag-riffeken hizlalt betonozás a zenei alap (a hardcore fanatikusok szinte elérzékenyülnek tőle), hullámzik a basszus (micsoda szólamok a Shattered Self nótában!), metszően éles, borotvaként hasító gitárok, és egy vaskos, rozsdás hangszín Perle Hansen énekes részéről. Ő nem a kidolgozott énekdallamai révén próbált érvényesülni, inkább izomból oldotta meg a feladatot.
Az Invocator amolyan Sepultura/Machine Head/Pantera keverék, azonban ezeknél a csapatoknál jóval érettebb megközelítésben adta elő magát, ami óriási dolog, hiszen ezek mind élvonalbeli csapatok! Kiabálós, pattogós refrének keverednek a fogós, ravasz dallamokkal, irgalmatlan energia mászik az arcodba: ha meghallgatod, képes leszel egymagad felásni egy hatholdas kertet! A Dániában működő zenekar elvileg a mai napig aktív, bár utolsó sorlemezük 2003-as, hivatalosan nem oszlottak fel, s időnként turnéznak is. Egyik koncertjüket 2016-ban lemezen ki is adták, hivatalosan ez az utolsó megjelenésük.
6. CYCLONE TEMPLE - I Hate, Therefore I Am (1991)
”Gyűlölködök, tehát vagyok” - elgondolkodtató lemezcím! Hány, de hány zenekar írhatta volna saját korongjára ezt a szlogent! Az elmés önkritika azonban ez esetben megtévesztő lehet, mert a Znöwhite nevű thrash zenekar romjain megalakuló Chicago-i banda a legkevésbé sem az általános utálatát a hallgatóra kivetítő csapat volt. Nagyon is emberi érzéseikről tettek tanúbizonyságot például a Sister című dalban. Arról nem beszélve, hogy Greg Fulton személyében afroamerikai gitárosuk volt, ami nem csak a thrash berkein belül, de az egész metal műfajban ritkaság, és jelzésértékű.
Sokat gondolkodtunk azon, melyik lemezüket tegyük be ide, a több modern hatást tartalmazó, forradalmibb második lemezt, a "My Friend Lonely"-t vagy ezt? Végül maradtunk a tradicionálisabb, de így is nehezen behatárolható debütálásnál. Ezen a lemezen is hallható éppen elég különlegesség: akusztikus gitár is előkerül, a dalszerkezetekben rendkívül furcsa felütések is előfordulnak, ugyanakkor vadabb a húzása, elsöprőbb a lendülete, mint a második kiadványé, s ez valahol mégis a thrash lényege. Sonny De Luca énekes hangszíne leginkább Aaron Randallra emlékeztethet, aki az Annihilator "Set The World On Fire" című lemezének frontembere volt, és az Annihilator úgy általában jó párhuzam lehet, mert ez egy rendkívül dallamos, fülbarát, minden extrémitást nélkülöző együttes volt.
5. HEADLOCK - It Found Me (1994)
A New Jersey környékéről érkező Headlock is azok közé tartozik, akiknek mindössze egyetlen album megjelenése adatott meg, mielőtt feloszlottak volna. De micsoda album volt ez! Ha valakinek megvan, bizonyára féltett kincsként kezeli. A Biohazard/Pantera súlyos darálásait pengés basszusfutamokkal színező banda még a Prong tagjait is ámulatba ejtené, s az énekes/basszusgitáros Bob McFlynn tekervényes futamaira Robert Trujillo is elismeréssel bólintana. A hangzás mennydörgés szerű és totálisan lehengerlő, alig lehet elhinni, hogy mindössze hárman alkották a zenekart, a doboknál Adam Kieffer ült, míg a gitárt Adam Tranquilli kezelte.
Zseniálisan összetett anyagot tártak a gyanútlan hallgatók elé, ebben a folyamatosan pulzáló masszában szerves egységet alkot a pszichedelikus örvénylés a legtöményebb darálással, az egymásnak felelgető vokálokkal és a kiterjesztett énekdallamokkal. Komoly fejtörés lenne kifejezetten hasonlót megnevezni. A negyedik tétel, a Jaws Of Insanity joggal pályázhatna a minden idők egyik legjobb technikás hardcore/thrash felvétele címre, annyi minden történik benne, hogy érdemes lenne elemeire bontani és alig fél perces darabonként vizsgálni. Eszement egy lemez, megéri rá vadászni a lemezboltokban.
4. EQUINOX - Labyrinth (1995)
A norvég Equinox nagyjából a Coronerrel vagy a Mekong Deltával rokonítható, és hozzájuk hasonlóan kiadós pályát futott be, ezért érthetetlen, mi magyarok miért nem hallottunk róluk az akkoriban divatos rockmagazinokon keresztül? Volt ugye Metal Hammer, Rockinform, Hard Rock Magazin, Z Magazin, Rock Power és még ki tudja mi, de ezekről a derék norvégokról abszolút nem lehetett olvasni semmit. 1988-tól 1994-ig működtek, ezalatt az idő alatt négy egészen zseniális, őrületbe hajló, iszonyatosan nagy albumot készítettek. Nehéz közülük egyet is kiemelni, mert egyik jobb, mint a másik, ez az igazság.
Talán a legérettebb kiadvány tőlük a "Labyrinth", ezért esett rá a választásunk. Ennek a hangzása, az összhangja, a hangszeres megoldásai egészen döbbenetesek. Aki őket nem ismeri, nagyot fog nézni, mert még a fent említett progresszív csapatokat is megszégyeníti a komplexitásuk. Természetesen angolul énekeltek, üvöltöztek, sikoltoztak, és keverték a legfinomabb megoldásokat a legdurvább csapásokkal. Ez már az a kategória, mely egy komoly gyűjtő polcáról nem hiányozhat, már ha be tudja valahol szerezni. Beskatulyázhatatlan örömködés.
3. PIKE - Lack Of Judgement (1996)
Stockholm városától nem messzire, délre található Södertalje, ahonnan ez az egylemezes brigád érkezett a színtérre 1996-ban. Miután dobogóra kerültek, megérdemlik a tagság felsorolását: Michael Carlström - basszusgitár, Mats Hoxell - dobok, Pasi Oksa - gitár és Robert Kusen - ének/gitár. Ők messze nem voltak annyira sokrétűek, mint az Equinox, mégis a norvégok elé tudtak ékelődni, mert a némileg egyszerűbb szerkezetű szerzeményekért cserébe jóval izmosabban szólaltak meg. A bevezető dallamok kicsit megviccelik a hallgatóságot, mert magán a lemezanyagon nincsenek jazzes elemek, inkább amolyan Down-ízű, kicsit a New Orleans-i hardcore színtérre emlékeztető, helyenként stoner stílusjegyek. Na de mekkora vaddisznó lett ez a lemez is? Elképesztő az ereje és a kidolgozottsága.
Nagyjából félpercenként kapja fel a fejét az ember egy-egy szokatlan felütésre, egy zseniális basszusvonalra, miközben szinte elsírja magát a csodálatos szólóktól (lásd a Betrayed című tételt). A számunkra vicces nevű Pasi Oksa abszolút oksa pasi volt a hathúros hangszeren, csak elképedhetünk briliáns játékát hallgatva. A Betrayed után jön a Breathing, ami egy az egyben kiugrik a thrash műfaji korlátai közül és a tagok Temple Of The Doghoz való vonzódását mutatja meg, aztán egyre inkább megyünk bele a grunge metalba, ám ha azt hinnénk, elveszti ezzel a lemez az erejét, nagyot tévednénk. A Staring Blind visszahozza az őserőt, s egy olyan lebegős thrash metal albumot élvezhetünk már, melyben egyszerre van jelen az elemi erejű, lehengerlő zúzás, és a dallamokban bővelkedő, sötét tónusú ének. Páratlan ez a lemez is!
2. RIPPED - Through My Eyes (1993)
Az első két hely listánkon nem volt kérdéses, ám annak eldöntése, hogy végül melyik album kerüljön az első, és melyik a második helyre, már hosszas mérlegelés eredménye. Végül győzött a pillanatnyi hangulat, illetve annak a nem elhanyagolható ténynek az előtérbe helyezése, hogy a székhelyét többször is változtató, Ohio környékéről induló Ripped második albumát embertelen nehéz feldolgozni. Olyan tömény zsenialitással állunk itt szemben, mely meghaladja a legtöbb ember befogadókészségét. Az első számtól az utolsóig lehetetlen ezt a kiadványt hallgatni, ám ha csemegéről van szó… nem lehet kihagyni. Ez aztán különlegesség a javából!
Totálisan elmebeteg, a szakoldalak által nemes egyszerűséggel skizofrénnek nevezett előadói formát találunk itt, mely zsigerből rögtönöz, fittyet hány a jó ízlésre, a thrash szabályaira, gyakorlatilag mindenre, ami a nagyközönség által elvárt gesztus. Éppen ezért számíthat sokunk elismerésére! Mert jó dolog egy laza AC/DC lemezt lepörgetni, egy Black Sabbath klasszikust megdöngetni, egy energikus hardcore/punk lemezre ugrabugrálni, de legalább ennyire jó és izgalmas totálisan rendhagyó megközelítésű emberek alkotásaiba beleborzadni.
Rick Fisher volt a társaság motorja, énekes/basszusgitárosa, és mindkét fronton emlékezeteset alakított. Rendesen odavág a basszusának is, ám az énekben teljesedik ki igazán. Ebben van sok szimpla death metalos acsarkodás, de hallható benne Mike Patton is, meg némi dühös kutyamorgás, meg idült röhögés, meg siránkozás, és jó adag apátia, szinte minden, ami csak a hangzóanyag terjedelmébe belefér. Valóságos két lábon járó, egyszemélyes énekszínház volt az ürge, a létező legextrémebb megnyilvánulási formákat alkalmazta, melyek csak a metalban valaha is lemezre kerültek.
Azonban az ő gumiszobába illő produkciója önmagában unalmas lenne, ha nem szárnyalna a zene annyira szabad vonalon. Egész egyszerűen semmilyen kitaposott alap nincs. Elindulnak valahonnan és megérkeznek valamerre. Az ennyire kaotikus, szerkesztetlen próbálkozások általában nem állnak meg a lábukon, elvesznek valahol a sűrű ködben, és itt is erősen inog az egész talapzat, de nem omlik össze. Valahogy ők képesek voltak uralkodni a káoszon. Egy akusztikus gitáros felvezetőből is ki tudtak lyukadni az állati csapkodásnál, és nem érezzük közben, hogy ez rossz vicc. Éppen ellenkezőleg. Nagyon is jól csinálják. Az eredetiség megkérdőjelezhetetlen, a tehetség már inkább, de kihozzák magukból a maximumot. Nagyon ritka az ilyen album. Minél tovább hallgatod, annál jobban a rabjává válsz, mert ráébredsz, mennyire más, mint az összes többi hasonló próbálkozás.
Ki gondolná, hogy egy ilyen formabontó együttes egykori frontembere ma szolíd, polgári foglalkozást űz? Rick Fisher maszkmester lett és kedélyes horrormaszkokat gyárt, SikRik Masks nevű vállalkozása az interneten is elérhető. Ha zombi szeretnél lenni a farsangon, akár hozzá is fordulhatsz...
1. MISTER GRINCH - You're The Best (1994)
Bármennyire is szerettünk volna jelentősebb mennyiségű információt összeszedni a Mister Grinch nevű, teljesen ismeretlen zenekarról, nem jutottunk sokra. Úgy tűnik, ez a lehetetlennel határos. Ami biztos: a Seattle közelében fekvő Tacoma volt a székhelyük. Egyetlen lemezt készítettek. A dobos kivételével nincs utóéletük, ő a Silent Epidemic tagja volt 2010-ig. Ez minden. Közzétehető még a tagság: Mark Fletcher - basszusgitáros, Lathe W. McCollaum - dobos, Ron Walvatne - gitáros, Rick Knox - gitáros, Nick Summerville - énekes. Mindez kicsit szomorú valahol, mert lényegesen többet érdemelnének ennél.
Az ő lemezük a korábban említettek nagy többségéhez képest jóval hagyományosabb felépítésű, nincs telepakolva blastbeatekkel, sem eszement szólókkal, és a megszólalása sem annyira eget rengető, azonban a dalszerző képességük, és a játékosságuk magasan kiemeli őket abból a bizonyos harmadvonalból, melybe tartoztak. A sors furcsa fintora, hogy mégsem voltak képesek nagyobb elismertségre szert tenni.
Az világos, hogy Nick Summerville szemtelenül nyúlta Zetro Sousa stílusát, és a Nuclear Assaultos John Connely is határozottan jelen van a frazírjaiban, mint ahogy nagyon szerethették a srácok az Anthraxot is, de van valami, amiben talán többet tudtak, mint a nagy példaképek, ugyanis ők lazán, gördülékenyen, mondhatni pofátlanul játszották azt a zenét, ami másoknak komoly erőfeszítésébe telt. Olyan természetesen nyúlnak itt minden témához, ami csak a született zsenikre jellemző. Szépen összelopkodták az akkoriban menő bandák legfőbb ismertetőjegyeit, s kedvükre alakították át azokat a maguk vegykonyhájában, úgy, hogy közben meg tudtak maradni hitelesnek.
Talán egy kicsit túlságosan is szemtelenek voltak, ha lehet ezt mondani, mintha a korai Red Hot Chili Peppers arroganciája keveredne vérükben a Fishbone pimasz eleganciájával. Elképzelhető, hogy a szokásosnál durvább obszcenitás okozta vesztüket, hiszen a motherf…r csak úgy hemzseg a lemezen, és az sem túl megszokott, ha refrénként orális aktusra kínálja egy banda a nemi szervét… Na igen, ezt talán nem kellett volna. De fiatalság bolondság, így utólag kár keseregni ezen.
Gyönyörűen kihallani mindent. Tisztán, érthetően szól az ének, a dob, és a gitárok is egyenrangú felek. Vitán felül a legjobb énekes Summerville a listán szereplő összes többi közül, pedig akadnak közöttük igazi nehézsúlyú dúvadak. A hangszíne is erőteljes, és ahogy megfeszíti a dallamokat, ahogy a mélyből magasba ugrik, az valóban kivételessé teszi. Hatalmasakat alakít a basszer is, és a gitárosok is ízlésesen, ötletesen szólalnak meg, tulajdonképpen lehetetlen belekötni a hangzásba.
Miután ez egy ultraritka kiadvány, mely egy egészen névtelen kis kiadónál jelent meg, gyakorlatilag a nullával egyenértékű a beszerzési esélye, azonban az interneten jelenleg elérhető. Kár lenne kihagyni, mert egyszerre dallamos, erőteljes, különleges megoldásokkal tarkított muzsika.
Összességében a listán szereplő valamennyi album sorsa hasonló: megszülettek, tündököltek egy rövid ideig, majd tartós siker hiányában eltűntek a süllyesztőben. CD-lemez, vagy vinyl LP formájában feltehetően már nem kerülnek piacra, akinek pedig sikerült szereznie egyet belőlük, nem fogja eladni egyiket sem. Nekünk az a szerencsénk, hogy jelenleg valamennyi anyag elérhető a neten, de ne feledjük, hogy ez csak a pillanatnyi állapot, tehát érdemes elmenteni ezeket, azt hiszem, maguk az alkotók is egyetértenének ebben.
