WHITE STONES - Kuarahy (2020)

2020. március 21. - chris576

83555431_1811769318956572_2424350532823941120_n.jpg

Az uruguayi születésű Martin Mendez 1997-ben csatlakozott az Opeth-hez és az 1999-es "Still Life" című lemezükön már ő tornáztatta az ujjait a basszusgitár húrjain. Az akkoriban még death metal formációként számon tartott Opeth mára már teljes egészében a progresszív rock/metal felé vette az irányt, amit a rajongóik nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem tudtak megemészteni és sokan emiatt el is pártoltak a bandától.

Aki ismeri az Opeth munkásságát, az nagyon is jól tudja, hogy ők a death metalnak mindig is a melodikus oldalán alkottak, sosem a brutál halálmetalosok táborát erősítve készítették el lemezeiket. Az igaz, hogy a kezdeti irányvonal jelentősen eltér a jelenlegi arculatuktól, de véleményem szerint ez nem olyan extrém jellegű metamorfózis, mintha mondjuk a Deicide tért volna át erre az ösvényre. Az Opeth sosem rejtette véka alá a dallamos, progresszív élt a kompozicióikat illetően.

A hörgést elhagyták, a hangszeres részek kidolgozottabbak, összetettebbek lettek (nem gyökeres változásról beszélek, mert előtte is kicsíráztak már ezek a magok, csak kisebb mértékben). A zenekar hangzása teltebbé, analógosabbá vált. Tulajdonképpen a 2011-es "Heritage" volt az első olyan albumuk, amely már az új csapásirányt követte.

Martin Mendez úgy döntött, hogy ismételten megmártózik egy kicsit a death metal világában és létrehozott egy új bandát az Opeth mellett White Stones néven. Érdekes, hogy ez a zenekar sem nagyon távolodik el az Opeth mindenkori irányvonalától. Prog-death metalról van szó ugyebár, a zene pedig olyan, mintha összegyúrnánk a régi Opeth-et a maival. Vagy legalábbis közel áll hozzá. Fogós, igényes, rendkívül zenei produktum a White Stones bemutatkozó nagylemeze.

A prog-metal anyagok sok esetben abszolút megkövetelik a teljes szellemi koncentrációt, többszöri meghallgatást igénylő, nagyívű, komoly alkotások. A White Stones viszont a műfajon belül is megpróbált egy könnyen emészthető szerzeményekkel operáló koronggal előállni, legalábbis nekem elég volt egy-két meghallgatás ahhoz, hogy belém ivódjanak a remek dallamok, az ötletes riffek, vagy a kiművelt gitárszólók.

A lemez hossza negyvenegy perc, szóval nem nyújtották túl a játékidőt, de nem is igényli - úgy tökéletes az egész, ahogy van. Azért is nagyon erős az Opeth-párhuzam, mert a dalok egyikére sem jellemző az eszement zúzás (akárcsak a korai Opeth-lemezeken), továbbá a progresszív hangszerelés alkalmazása miatt. Ez a lemez lehet a vigasz az old school Opeth-rajongók számára, amire szerintem elég nagy eséllyel pályázik a White Stones.

Egyetlen pontlevonás jár csak, az is azért, mert bár teljességgel sallangmentes produkcióról van szó, karakteres, fogós szerzeményekről, valamiért mégis úgy érzem, hogy a dalok hangulatvilága egy kissé sematikus. Ezt az egyet leszámítva minden a legnagyobb rendben van az anyaggal.

A White Stones debütalbuma, a "Kuarahy" 2020. március 13-án jelent meg a Nuclear Blast kiadó gondozásában. Old school és new school Opeth-rajongóknak is egyaránt erősen ajánlott. Martin Mendez kreativitása előtt pedig le a kalappal. A színtérnek nagy szüksége van az ilyen tehetséges és sokoldalú zenészekre.

9/10resize_of_90391662_657197458416047_7450185790744690688_n.png

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr3815542246

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.