TOP15 - Minden idők legjobb jazz rock albumai

2020. március 25. - Mr.Zoom

logoszines1jazz.png

Interjúkat, lemezkritikákat olvasva gyakran lehet olyan érzésünk, hogy a jazz rock bizonyos értelemben a zenevilág mostohagyermeke. Sem a jazz rajongók, sem a rockerek nem érzik igazán magukénak, így az ebben a műfajban megjelent lemezek tulajdonképpen két világ között egyensúlyoznak, hol  az egyik, hol a másik közeg színterében jelennek meg. 

Mintha alacsonyabb rendű lenne egy album, mely nem követi tisztán sem a swing-alapú jazz lüktetését, sem a rock dübörgését, hanem bizonyos arányban vegyíti a kettőt. Manapság a fehér hollónál is ritkábban bukkan fel olyan egyéni előadó vagy zenekar, amely nyíltan és kimondottan zászlajára tűzi a jazz rock megjelölést. Az egyetemes zenetörténelemben visszatekintve is inkább ezt szokták mondani magukról a neves muzsikusok: csináltam néhány jazz rock felvételt is!

Rendkívül sajnálatos ezt a furcsa hárítás vagy hátrébb sorolás, hiszen a jazz rock talán a legizgalmasabb műfaj az összes közül. Elsősorban azért, mert ebben szinte nincsenek szabályok. Két meghatározó jellemzője van, az improvizáció és a viszonylagosan kemény hangzásvilág. Úgy tűnik, e kettő korunkban egyre inkább kettészakad. Összeállításunk visszarepít a jazz rock hőskorába, és olyan lemezeket ajánl az olvasók figyelmébe, melyeken egyszerre van jelen a rockos hangzás és a jazzből táplálkozó, virtuóz hangszeres játék.

15. SUN RA – Lanquidity (1978)

fbb8bfe0779e401fab87cadf353e4a6d.jpg

Herman Poole Blount, azaz Sun Ra 1914-től 1993-ig élt az Egyesült Államokban, Birminghamben. Valahol vele kezdődött az egész. Soktagú, rezes hangszerekben bővelkedő zenekarát kezdettől fogva a rendhagyó megoldások irányába terelte. Furcsa ritmusképleteket talált ki, zajokat, zörejeket vitt a konvencionális fúvós hangszerek közé, kerülte a kötött formákat és a mainstream hangzást. Elképesztő mennyiségű lemezt adott ki, néha évente ötöt is. Életműve ügyes blöffök és tartalmatlan zajongások kusza halmaza, azonban a rengeteg zenének nehezen minősíthető kiadványa mellett különlegesen eredeti művei is vannak.

Misztikus, intergalaktikus imágója mögött rendhagyó zenei szellemiség állt, mely oly mértékben meghaladta korát, hogy jó értelemben vett szabad felfogása a mai napig zavarba ejtő. Már a "Super-sonic Jazz” 1956-ból (!) vagy a "Nubians Of Plutonia” 1958-59-ből is érdekes pillanatokat rejt magában, de az igazi gyöngyszem tőle az 1978-as "Lanquidity”.

Mindössze ötszámos az album. Ez az öt kompozíció szinte összefolyik, hasonló ütemezésű, középtempós, hipnotikus zötyögések izgalmas elegye. Végy egy izmos, vastag basszust, mely egy periodikusan ismétlődő témát játszik, ehhez adj egy éteri hangzású elektromos orgonát, (Sun Ra mester fő hangszere), illetve ötletszerűen ki-be szállongó fúvós hangszerek egész seregét, és megkapod az eredményt. Recés trombita, imbolygó vibrafon, fuvola, oboa, mindezek együtt egy utolérhetetlen atmoszférát alkotnak. A türelmesen kígyózó zenei alapba a legkülönbözőbb hangszínű instrumentumok tették bele magukat.

Tulajdonképpen ez volt mai drum ’n bass egyik előfutára, csakhogy a drum ’n bass-ből pont a "Lanquidity” féle intellektuális zenei kalandozások izgalma hiányzik általában. Lüktető, pengés kábulat-muzsika ez, elrepít egy messzi-messzi galaxisba. Ha a címadó tétel még nem is, a Where Pathways Meet, vagy a That’s How I Feel garantáltan ellazítják a hallgatót. A mesterien felépített album tetőpontja a több mint tízperces zárótétel: hipnotikus hangfoszlányai, disszonáns fuvolája, kábító oboa-mákonya még sokáig visszacseng a fülben. Jó utazást mindenkinek!

14. HERBIE MANN – Memphis Underground (1969)

71527718.jpg

Alapjában véve Herbie Mann egész életpályáján a következő módszerrel dolgozott: fogott egy rakás népszerű számot, és átdolgozta őket a maga ízlése szerint úgy, hogy azokban a fuvola játssza a főszerepet. Ez néha jól sikerült, néha nem, de tény, hogy dalszerzésen vagy témák kiötlésén nem sokat törte a fejét. A hangszerelést is gyakran másra bízta, megelégedett a virtuóz fuvolajátékkal. 1969-es "Memphis Underground" című lemezén sem tette másképp.

A címadó szerzemény kezdi a sort, amolyan középtempós zötyögés, minden ritmikai flikk-flakk nélkül üt a dobos, szimplán billegtet a basszus, a fuvola és a gitár viszont már jelzi, milyen folytatásra számíthatunk: könnyed, játékos, kalandozgató, egymással incselkedő szólóbetétekre. A második darab az egész lemez csúcspontja, ez pedig a Sam And Dave szerzőpáros örökzöld Hold On, I’m Coming című nótája. Ezt az eredetileg két és fél perces dalt kilenc percen át boncolgatja a szóban forgó társaság. Mann lazán, finoman indít, megmutatja az alaptémát, aztán habozás nélkül ugrik bele a kizárólag dobbal alapozott szólóba. Fürge, friss szólamai felüdülésképp hatnak, amit csak fokoz a bekapcsolódó gitáros teljesítménye.

Az orgonával megalapozott rockos gitárszóló után érkezik Roy Ayers, aki pengés kis futamokat improvizál a vibrafonján, ez már idáig a gyönyörök kertje, de még lehet fokozni az összhatást: hamarosan eljutunk egy újabb gitárszólóig. Ritkán hallható a korszak kiadványain ilyen eredeti hangszeres bravúr. Hipermodern, jéghideg, futurisztikus döngölés érkezik, megközelítőleg Steve Vai stílusában, mesteri kivitelezésben. Sonny Sharrock az elkövető, aki ugyanezt a "Windows Opened" lemezen is hozta, csak kicsiben. Amikor a gitármassza karcolgató futamaira a szeánsz végén visszatér Herbie Mann, és a fuvolával odatesz két-három hamisítatlan sirályvijjogást, hát elönti a vér az ember agyát.

És ha mindez nem lenne elég, akkor jön a következő sláger, a Chain Of Fools átirata, fergeteges Ayers-féle vibrafon-kocogtatással, hasonló ízű és színvonalú gitár- és fuvolajátékkal. Igen rövid, mindössze 36 perces az album, de a szerényebb dob-basszus kíséret ellenére is káprázatos hanggyűjtemény. Fontos megemlíteni, hogy 1972-ben ugyanez a társulat egy élő koncertet adott a Montreux Fesztiválon, és ez is kiadásra került, így össze lehet vetni, mennyi mindent másképp játszottak élőben, mint a stúdióban. Az csak az igazi csemege, amikor már a fül megszokja a szólókat, és teljesen más hangsúlyozással kapja vissza élőben. Meghallgatásra javaslom a fent említett Hold On, I'm Coming című tételt: elképzelhető, hogy a tisztelt olvasó embert még nem hallott így fuvolázni!

13. SABICAS & JOE BECK - Rock Encounter (1966)

maxresdefault_1_1.jpg

Ez a maga nemében egyedülálló lemezanyag a flamenco és a pszichedelikus rock furcsa ötvözete. Nem hiszem, hogy bárki is kísérletezett hasonlóval, pedig azóta már eltelt néhány év. Egy idős mester, az akusztikus gitáros Sabicas talákozott itt egy fiatal rockerrel, akit úgy hívtak, hogy Joe Beck.

1966-ban készültek a felvételek, ez kissé korai és nehezen hihető időpontnak tűnik, de nem lehetetlen. Azért döbbenetes, mert ilyen Joe Beck-féle  nyers, fémes szólókat Hendrix után toltak leginkább a gitárosok, és ő ugyebár ekkor még ismeretlen volt (első lemeze 1967-es). Joe Beck a szeánsz idején 21 éves volt, míg a Sabicas becenévre hallgató spanyol mester már az 54. évébe lépett. Már csak a korkülönbség miatt is meghökkentő párosítás, és akkor még nem szóltunk az előzményekről: Augustín Castellon Campos, azaz Sabicas pamplonai cigány családból származott,  és az Államokba való letelepedése után néhány évvel máris a műfaj egyik soklemezes előadójaként volt ismert, míg a philadelphiai Joe Beck számára ez volt a második alkalom, amikor stúdióba vonulhatott. A zöldfülű és a rutinos róka egy lemezen. Ötletnek nem is rossz.

És tényleg nem rossz. A két gitároson kívül jelen volt még Anthony Levin - basszusgitár, Don McDonald - dobok, Warren Bernhardt - elektromos orgona, valamint Diego Castellon, Sabicas bátyja - ritmusgitár.

Többnyire gyors, rockos alapra mennek a gyönyörű gitárdallamok, néha felváltva, néha egymást kiegészítve. Talán izgalmasabb lett volna, ha végig játszik mindkettő, és kevesebb van az akusztikus-elektromos váltásokból, valamint ha a flamenco egy kicsit kevesebb teret kap, mert hosszú távon roppant egysíkú lehet maga a műfaj, ezzel együtt, itt az arányok teljesen rendben vannak. Semmilyen töltelék, vagy felesleges maszatolás jellege nincs a dolognak és az már magában nagyszerű, ahogy a csizmakopogás után megdörren a cucc. 

Joe Beck, aki később maga is jazz gitáros lett, ekkoriban egy az egyben Hendrix-stílusban adta elő magát. Rendesen odatette a fémet, és ha mindezt tényleg Jimi előtt vette ezt fel, akkor az maga a csoda, mert nem egy hallgató megesküdne rá, hogy magát Hendrixet hallja. Ha a felvétel később készült, akkor sem hétköznapi e teljesítmény, csak kicsit más íze van az egésznek. Mindenképpen elismerésre méltó Sabicas kreativitása és technikája is, tőle meg bizonyos Paco De Lucia tanult, még ha nem is direkt módon, mert Sabicas egész életében a következőket vallotta:

„Én nem tanultam senkitől, nem is értem a zenét. Fogalmam sincs, mit játszok, így tanítani sem tudom. Egyetlen tanítványom sincs, a mai napig.”

Az alább belinkelt tételt nagyon ajánljuk minden rockzenekedvelő figyelmébe. A mai napig óriási ez az együttműködés, és jegyezzük meg, 1966-ban járunk, jóval Woodstock és a nagyok (Hendrix, Santana, Clapton) berobbanása előtt. Augustín Castellon Campos, azaz Sabicas 78 évesen hunyt el 1990-ben, míg Joe Beck 62 évet élt, 2008 óta nincs közöttünk. Kettejük közös lemeze azonban ma is él, és teljes hosszában meghallgatható. 

12. DONALD BYRD – Electric Byrd (1970)

330065.jpg

Bakfark után nyúlni a lanthoz nagy merészségre vall, mint ahogy az sem kis dolog, ha valaki a jazz virágkorában azt a trombitát választja, amelyen muzsikusok sokasága szerzett már hírnevet magának. Detroitban egy kisfiú ezt tette, és évek múltán, de belépett a halhatatlanok társaságába, s annak ellenére, hogy már évek óta nincs köztünk, mégis közöttünk van a zseniális Donald Byrd.

Az "Electric Byrd" alapvető és fontos lemez egy tekintélyes életműben, bár nem tartják sokra a kritikusok, hiszen nem sorolható a jazz örökzöldek közé, amolyan vadhajtás. Összesen tizenkét vendégmuzsikus önfeledt, izgalmas játéka hallható az albumon. Egy hosszú latin téma boncolgatásával indulnak a tételek,  a címe Estavanico. A nóta szép lágy felvezetésből indulva érkezik el a kaotikus örvénylésig. Ez a minimálból a sűrűbe történő kavarás tipikusan jellemző erre az időszakra, zenészek ezrei alkalmazták, több-kevesebb sikerrel. A kulcsot itt Byrd alakja és trombitája adja, nélküle kissé száraz lenne a főzet, azonban amit a kutyulás fölé fúj, az tényleg zseniális.

A második számban (Essence) bátor és harsány fuvola nyitja a dallamot, de aztán átadja a vezérfonalat a trombitának, ami ismét hengerel. Pedig nem játszik ördögien, gyorsan, bonyolultan, csak éppen úgy szól, mint a mennyei fanfárok. Airto Moreira szerzeménye a Xibaba. Erősen kilóg a többi közül. Nagyon hasonlít a szerző korábbi darabjaira, talán nem véletlenül vette át a fuvolát házi fuvolása, a brazil származású Hermeto Pascoal. Ahogy a fuvola és a trombita megosztják egymás között a vezérdallamot, azt tanítani lehetne.

Az utolsó szám újfent nagyot szól, a címe The Dude. Donald Byrd saját szerzeménye, és bár nem vonult be nagy betűkkel a zeneirodalomba, mégis igazi klasszikus. Főleg a szaxofonos játéka penge, bár az ilyen csapatmunkáknál nehéz bárkit is kiemelni. Nagyot együtt vannak, hibátlan anyagot alkottak. 

11. WEATHER REPORT - Weather Report (1971)

front.jpg

Abban bizonyára minden jazz rock kedvelő egyetért, hogy a bécsi születésű Joe Zawinul vezette Weather Report valamelyik lemeze feltétlenül fel kell kerüljön egy ilyen listára. Hogy pontosan melyik, abban már nem lenne ekkora nagy az összhang, mert szinte bármelyik albumuk joggal kerülhetne ide, sőt, az anyazenekar feloszlása utáni időszak terméseiből is lehetne választani, melyek Zawinul Syndicate név alatt jelentek meg.

Talán az összes közül a legkevesebb szavazatot kapná az első album, mivel ez a legnehezebben emészthető kiadványuk. Éppen ezért esett rá a választásunk. Ekkor még nem annyira a billentyűs irányított, nem arról szólt a történet, hogy a dob és a basszus hoz valami egyszerű alapot, és majd a főnök megoldja, hanem a muzsikusok egyenrangú felekként vettek részt az alkotási folyamatban, és ez meg is látszik a kompozíciók szerkezetén. Röviden: Színes keszekuszaság.

A szopránszaxofonnál Wayne Shorter, a bőgőn Miroslav Vitous, a doboknál Al Mouzon, az ütőhangszereknél Airto Moreira. Ez a felállás máris sugall valamit az olvasott közönség számára: Ja, itt még nem Jaco Pastorius volt a basszer, akkor nem érdekes! Csakhogy nagy tévedés lenne egy ilyen felkiáltással ezt a kiadványt elintézni!

Technikailag Jaco nyomába kevesen értek, de kreativitásban a cseh származású Vitous mindenképpen egyenrangú kolléga volt, sőt! Hallgassuk meg, miket művelt ezen a lemezen. Miközben ez nem egy basszusra kihegyezett album volt. Itt inkább amolyan örömzene hallható, amiről Zawinul ezt nyilatkozta:

„-Még csak össze sem beszéltünk. Nem volt koncepciónk. Besétáltunk a stúdióba, felvettünk valamit, és még csak vissza sem hallgattuk, mert rögtön tudtuk, hogy ez az!” Annyit azért hozzá kell tenni, hogy a három napos felvételi időszakot megelőzően a társaság nagyjából egy hónapon át minimum heti négyszer próbált együtt, New Yorkban.

Ahogy az első a szám, a Milky Way elindul, nagyjából 20 másodperc után máris érzékelhető, hogy nagyon más ez a zene, mint amiket előtte valaha is szalagra vettek. Szerteszét folyik, mint egy asztalon a szétömlő tej, amely aztán megragad, és alig lehet eltávolítani. Egy másik találó megállapítás szerint ez a lemez az „elme filmjének háttérzenéje” és hogy miféle elmék ültek itt össze, ez a zene komplexitásán érzékelhető. Nem igazán rock, nem is jazz, hanem valami olyasmi, amit minőségi hangszerekkel és hangszeresekkel össze lehet hozni szerencsés csillagzat alatt egyszer az életben.

Valami ehhez hasonló lehetett az a bizonyos összejövetel 1971-ben:

10. KEITH JARRETT - The Survivors' Suite (1976)

1484062177.jpg

Nem egy szokványos jazz-zongorás lemez, egyáltalán nem egy szokványos lemez, és ez igen hamar kiderül a hallgató számára, hiszen mindössze két szám alkotja. A maratoni hosszúságú első szerzemény (Beginning) maga a tömény zenei kvintesszencia, történéseit leírni is képtelenség, feldolgozni sem könnyű, de rendkívül üdítő. A profik nagyon tudnak hallgatni, és nem feltétlenül a féktelen magamutogatás jellemzi őket - mármint hangszeres előadásmódjukban - és ez ide is nagyszerűen illik, hiszen a zongora csak a bevezető szám nyolcadik percében szólal meg. (Teljes hossza 27 perc.)

Egy keleti dallamvilágú fúvós hangszer játssza a hosszúra nyúlt bevezetőben a főszerepet, talán bambuszfuvola, vagy valamilyen furulya, majd csatlakozik a bőgő, a dob, és fokozatosan a többi hangszer. Örvénylik, pulzál, lüktet a dallam, amiről ma a hallgató meg nem mondaná, hogy több mint 30 éve játszották korongra. Rendkívül friss, modern, örökifjú szerzemények szerepelnek a lemezen.

A második tétel címe Conclusion, de talán a Fusion, vagy a Exploration kifejezőbb lenne. Igazán izgalmassá az teszi a korongot, hogy a puhább, könnyedebb kezdéstől fokozatosan sűrűsödnek össze az események. Mintha egy képzeletbeli palotát raknánk fel, eklektikus, elképzelhetetlen forma kövekből, amelyekből egy csomó ott van, ahol nem kellene lennie… Bizarrul hangzik? Remélem igen, mert akkor jó nyomon járunk. Úgy épít a zenei téglákra, hogy közben nem rombolja le az addig felépített részeket, hanem átalakítja azokat valami egészen mássá. Keith Jarrett szólisztikus törekvéseit itt egészen háttérbe szorítva inkább hangulati felelősként dolgozik, kimagasló hatásfokon. A szerteágazó, szétfolyó, fortyogó főzetet az ő ujjai tartják össze, az ő agyában érlelődik utánozhatatlan ízűvé, társai pedig teljes erőbedobással fűszerezik azt. Az eredmény: mestermű a javából.

9. NEIL ARDLEY - Kaleidoscope Of Rainbows (1976)

919nlwjc1tl_sl1500.jpg

Neil Ardley (1937-2004) angol zongorista, zeneszerző és hangszerelő volt, emellett könyveket is írt. Zenei tárgyú művei Magyarországon is kaphatók (Hangszerek, A zene könyve) de készített szakkönyveket a madarak őstörténetéről vagy a fizikai törvényszerűségekről is. Lemezei sokszínű, gazdagon hangszerelt, vájtfülűeknek való kiadványok, melyeken a szerző a jazz és a rock határvonalait tologatta-feszegette elsősorban, de a kortárs komolyzenétől, és az irodalmi művek zenei adaptációitól sem riadt vissza.

Az 1976-os "Kaleidoscope Of Rainbows" még a rendhagyónak számító Ardley-életműben is különleges kiadvány. Egy bevezető és egy epilógus kivételével hét ugyanazon című szám alkotja a lemezt, úgy mint Rainbow 1, Rainbow 2, és így tovább…Talán célszerűbb lett volna "A szivárvány színeinek" nevezni a lemezt, és a számokat ezeknek megfelelően elnevezni... de ma már mindegy.

Kemény, feszes dob alapra felhúzott, fúvós hangszerekben bővelkedő szerzemények váltják egymást a lassú, hipnotikus darabokkal. Senki nem játssza agyon magát, és nem is ad varázsszőnyeget a gitárok alá, hanem az előre megírt forgatókönyv szerint megpróbálja megtalálni saját helyét a folyamatban. Nincs igazán rockos éle magának az egész lemeznek, de több olyan pillanata is van, amikor megdörren az egész hangzás, ezért lehet érdekes. Nem beszélve az irgalmatlan mennyiségű hangszeresről.

Elsősorban azoknak ajánlom, akik a nagyzenekari, szimfonikus zenei alap rockkal való szimbiózisát kedvelik, s nem jelent problémát, ha a gyors, lendületes számok hajlékony, már-már lágy zenei betéteket tartalmaznak, melyekben egy klarinét vagy szaxofon, általában valamilyen fúvós hangszer vezeti a többieket. Ha röviden és tömören kellene jellemeznem, olyan, mintha a Nucleus tagjai be lennének rúgva, és egy-egy tagjuk elbóbiskolva játszik valamit, majd amikor felébrednek, rázendítenek valamennyien.

8. AKTUALA - La Terra (1974)

91j8dmzypfl_sl1500.jpg

1972-ben, Milánóban alakult a csapat, melynek a Maioli házaspár, Walter és Laura jelentette a központi magját. Előbbi oboán, fuvolán, szájharmonikán és maga alkotta fúvós hangszereken, míg utóbbi tamburán és ütőhangszereken játszott. Az Aktuala alapítói hippi kommunában éltek, úgy gyűjtötték a korhű tradicionális hangszereket, mint az illusztris arcokat maguk körül. Ezek közül egy indiai, bizonyos Trilok Gurtu jóval később aztán meglehetős hírnévre tett szert, itt azonban még annak örült, hogy életében először, az Aktuala bemutatkozó lemezén szerepelhetett. Ragyogóan tablázott már akkor is, és mivel a társai sem voltak kezdők, hihetetlen lemezeket hoztak össze.

Mindhárom Aktuala korong, mind a debütáló "Aktuala" (1972), mind a "La Terra" (1974), mind az 1976-os "Tappento Volante" (Repülő szőnyeg) ritka különlegesség, ínyencfalat a a folk-jazz, világzene kedvelőinek, de a reneszánsz hangulatú, korhű zenék szerelmesei is könnyen megbarátkoznának velük. Az egyetlen szépséghibája eme kiadványoknak, hogy időtartamban mindegyik jóval rövidebb a ma megszokott lemezeknél. Gyakorlatilag egyetlen CD-re felférne az egész munkásságuk, s bár az lenne csak a nagyszerű zenegyűjtemény, az élelmes kiadói szakemberek természetesen külön-külön adták ki a kilencvenes években mindhárom anyagot. Az Aktuala mindent tudott, amitől izgalmas lehet egy zenei folyamat. Kísérletező kedvük megengedte, sőt követelte tőlük a rendhagyó megoldásokat, miközben meg tudták őrizni a harmóniára való törekvéseket.

Egyszerre szép, üdítően kellemes, valamint váratlan húzásoktól érdekes mindhárom alkotásuk. A "La Terra" talán annyiban különlegesebb, hogy ezen szinte egybefolyik mind a négy darab, az Enyém (Mina), a Sár (Mud), az Akarat (Sar) és a Föld (La Terra). Közben a tempó is gyorsít-lassít, de a különféle hangszerek ki-és beszállásától is egészen más és más jelleget ölt a zenei folyam. Van, amikor csak ütőhangszerek szólnak, van, amikor a pengetősek, fuvolával, vagy csak egyetlen kitartott oboahang szól, és így tovább, végtelen a variációk száma. Valósággal delejez, kábít a dallamvilág, ősi keleti, valamint itáliai ízek forognak-pörögnek a légtérben, aki nem hallotta még, el sem hinné, mennyire szenvedélyes, mennyire lélekbehatoló muzsikát játszottak ezek az úttörő hatású zenészek. Valamennyi jelentős rockenciklopédia megemlékezik róluk, de az általános műveltséghez nem tartozik hozzá a munkásságuk. A viszonylag rövid ideig tartó közös világcsavargás után (a harmadik lemezt Marokkóban vették fel) ki-ki a maga útját járva helyezkedett el az életben.

7. IF- I. (1970)

cover_4741121102019_r.jpg

Az IF zenekar azért volt érdekes, mert két szaxofonost egyesített egy rockbandában. A progresszív rock és a  jazz rock közötti határmezsgyén egyensúlyozott. A zenekarvezető, Dick Morrissey gyakran fuvolázott is. Az igényes szólók dacára ízig-vérig dalközpontú, vokális szerzeményeket jegyzett. Hogy ezekből mára jóformán semmit nem tudunk? Nem feltétlenül az ő hibájuk.

Kezdetben megközelítőleg olyan volt a megszólalásuk, mint az egészen korai Genesisé, köszönhetően Hodkinson és Gabriel hasonló énekstílusának, de zeneileg sokkal kidolgozottabb, veretesebb volt az IF. Rendhagyó módon egy jazz-zenész alapította, aki korábban saját neve alatt már lemezeket készített (Dick Morrissey Quartet), aztán a hetvenes évekbeli fazon- és stílusváltás következtében hamarosan mint egy rockbanda vezetőjeként vált ismertté. Morrissey irányításával sorra készültek a ma már klasszikusnak számító IF-lemezek, szám szerint nyolc. 

Az első mindenképpen a legjobb. Nehéz kiemelni bárkit is, a gitár, orgona, fúvósok minden-minden gyönyörűen, kimunkáltan, mégis nyersen szól, talán az énekes orgánuma nem volt igazán erős ezekhez a témákhoz. Énekelt ő becsülettel, de kicsit mintha le is keverték volna a hangját, ami mintha már alapból színtelen lett volna. Nem ront ez a műélvezeten, csak amolyan mellékzönge. Elsősorban a szép szaxofon- és fuvolaszólók miatt vehetjük elő ezeket az anyagokat, pedig gitáros- vagy dobosfüllel hallgatva is megállják a helyüket, még ma is, amikor is a stúdiótechnika fényévekre van a hetvenes évektől. Dobosoknak az I Couldn’t Write című tétel ajánlható, komoly teljesítményt mutat fel Wells úr a bőrökön.

A végére maradt a legmeglepőbb furcsaság ezzel a zenekarral kapcsolatban, mert azt még egy-egy megátalkodott fanatikus be tudja mérni, mi is volt az IF, még azt is tudogatják, hogy Morrissey alapította, aki szaxofonozott és fuvolázott, és vezette a zenekart, de azt nem sokan tudják, hogy a számok közel 75%-át Dave Quincy írta, a másodszaxofonos. Ez pedig azért érdekes, mert ott van a fickó a bandában, övé a második szaxi Morrissey után, de amúgy szerényen, a háttérbe húzódva szerepel, miközben pont a banda lényegét neki köszönhetjük. Az ilyen alázatos, csendes, szorgalmas muzsikusok ma is ritkaságszámba mennek.

6. JOHN BETSCH SOCIETY - Earth Blossom (1974)

715tcs935wl_sl1255.jpg

Egyetlen albummal is be lehet vonulni a zenetörténelembe. A John Betsch dobos által vezetett Society tulajdonképpen nem is zenekar volt, hanem kifejezetten erre az alkalomra szervezett muzsikusok csoportosulása. Jim Bridges gitározott, Ed Williams bőgőzött, Bob Holmes zongorázott, Phil Royster kongázott és csörgőzött, Billy Puett fuvolázott és szaxofonozott, és természetesen John Betsch dobolt. Hard bopot nyomattak, amiben az volt a jó, hogy egyrészt volt benne dög rendesen, másrészt kellett hozzá a komoly hangszeres tudás. Szép kis összejövetel lehetett, mert ötleteknek nem voltak híján, különösen ami a ritmust illeti.

Elég sűrűre vette Betsch az alapot, és ehhez még a kiegészítő ütősök is hozzátették a magukét, néha Holmes is verte az ütemet, így hát pörgött rendesen a szekció. Ehhez még Puett is odatette a fúvósokat, csak hogy dallamokban se legyen hiány, aztán Bridges is keményen tolta a gitárt, a végén majdhogynem színtiszta rockzene lett az eredmény. Ne felejtsük el, hogy a hatvanas évek vége/hetvenes évek eleje a jazz és a rock társításának aranykora volt, ami befolyásolta szinte az összes akkori jazzelőadót. Kicsit rockos, kicsit kísérletező kedvű anyagot vettek fel, mely merészen tágítja a határokat, mondhatnám, meghaladja a maga korát.

Fontos megjegyezni, az itt felvett szerzemények fele ilyen. A másik fele inkább a mainstream bop fele húz, alaposan megpakolva, színezve modern hatásokkal. A nyitó Ode To Ethiopia húzós, erőteljes, masszív darab, melyben kizárólag kézi dobok kaptak helyet. Puett basszusklarinéton és fuvolán is játszott (természetesen nem egyszerre: külön sávra vették fel mindkettőt), Holmes pedig briliáns alapot adott a zongorával. Valaki egész végig csak két fadarabot ütögetett össze, amitől még különlegesebbé vált a hangzás. A címadó szám teljesen szabad felfogásban készült, nincs állandó ritmusa, szétterül, hömpölyög, mint a medréből kilépett lassú folyam, benne csörrennek-zörrennek meg a különböző hangszerek. 

Az Open Pastures ezt a felfogást folytatja, egy gongütéssel indul, melyet erős dobturmix követ, majd jön egy vidáman harsanó fuvoladallam, amit a zongora billentései ellensúlyoznak, végül egy hagyományosabb kompozíció kerekedik ki belőle. Egy kicsit visszavesz a kísérletezésből a negyedik szám (Song For An Untitled Lady), ebben Bridges gitárja játssza a főszerepet egy ízléses, ám kissé töltelékízű szóló formájában.

A Sun Ra alakjának tisztelgő Ra című szerzeményben rengeteg minden van. Gyors ritmus, sok belepörgetéssel, csörgőkkel, agresszív, Coltrane-szerű szaxofon motívumokkal, váratlan, fals befújásokkal. A zongorista is egészen kiváló dolgokat csinál, az egyik legjobb tétel a lemezen. A Darling Gloria bőgő és csörgő duettjével indul, lazán, szabadon, aztán sorra lépnek be a többiek, akik közül megint a szaxofonos emelkedik ki, egy egészen kábító, gyönyörű dallamsorral. Nincs benne semmi virgázás, tiszta, szépen szárnyaló motívum, friss, eleven a dal, akár ma is születhetett volna, annyira időtlen. Érdemes figyelni 3:45-nél a billentyűs üveghangjait, hátborzongatóan szépek. Az album legvégén található Get Up And Go című szerzeményben kicsit sok a szaxofon (erős Coltrane-hatás), viszont amikor végre abbahagyja az öncélú tekerést, egészen fantasztikus dolgok jönnek, nehéz is lenne leírni, milyen az összhatás, mondjuk egy kaotikus, nyers, darálós trutyinak nevezném, amiben mégis van harmónia.

5. FRANK ZAPPA – Hot Rats (1969)

71p_44f-mfl_sl1400.jpg

Zappa gátlástalansága elsősorban a maga által írt és énekelt dalok szándékosan zagyva szövegeiben mutatkozott meg, jellegzetes fanyar ízt kölcsönözve a felvételeinek, azonban éppen ez a magatartásából fakadó lezserség tette lehetővé ennek a különleges albumnak a létrejöttét. Egy egész sereg kiváló muzsikust csődített össze, hagyta őket érvényesülni, és ezúttal zenében próbálta visszaadni mindazt, amit általában szövegeiben szokott.

Az album a Peaches En Regalia kellemes, fondorlatos nyitányával indít. A mit sem sejtő hallgató itt még azt hiheti, a továbbiakban is üdítő percekben lesz része. Vidám, nyugis, pihentető hangulat, szép uniszónó betétekkel, melyet a fúvós, billentyűs hangszerek alapoznak meg, a gitárnak csak kísérő szerep jut, az egész egy rövid kis szösszenet csupán.

Hanem utána jön a Willie The Pimp, Captain Beefheart sajátos énekelőadásával, és a maga közel tízperces zsenialitásával. Fokozatosan fűtenek alá az egésznek, és úgy a hatodik perc körül beáll a vágyak netovábbja című állapot. Az, amikor az ember fia/lánya szépen eléri a tetőpontot és megszűnik a külvilág és a belvilág és az én, és a te, és a minden, csak lebegünk a nagy rózsaszín fürdőkádban, fennakadt szemekkel, kábán.

Don „Sugarcane” Harris mutatja be a vezérdallamot a hegedűjén, ez már magában elkapja az embert, aztán jön a már említett szöveges rész, melyben Captain Beefheart óriásit improvizál a torz sikolyaival, majd amikor a témát átveszi és kibontja a gitár… hát azt kellene hallania minden feltörekvő gitárosnak, mert robban! Mindezt egy középtempós, laza zötyögés mellett. Tehát egyáltalán nem egy villámsebességű számról van szó, mégis szétfeszül az energiától, annyira őrületes húzása van. Nagykanállal lehet magunkba tolni azt a nyers erőt, mely ömlik a hangfalakból.

Miközben Zappa félelmetes technikájának hódolunk, azért észre kell venni azt is, miket variál Max Bennett a basszussal, mert a látszólag szimpla kíséretből néha kilép és ügyesen trükközik. A végén visszatér a hegedű, ezzel keretbe foglalja a zeneirodalom egyik legkegyetlenebb szólóját.

Ilyen hőfok után csak visszaesés jöhet, és valóban, a Son Of Mr. Green Genes valahogy nem az igazi. Egyáltalán nem rossz szám, de laposan indul, olyan vásári előadás szintjén. A billentyű miatt, ami kissé zavaró. A gitárdallamok itt is rendben vannak, és eseményteli ez a felvétel is, de mégsem átütő. A Little Umbrellas egy szokásos Zappa-poén három percben, erőteljes billentyű-dallamokkal, olyan bizarr, mint egy Monthy Python jelenet. A lemez másik nagy szerzeménye a The Gumbo Variations címet viseli, erre már nehéz jelzőket találni. Univerzális zene, mert buliba is elmenne, de fejhallgatóval is van mit fülelni benne. 

Az It Must Be A Camel a zeneileg leggazdagabb felvétel a lemezen, ugyan csak öt percig tart, mégis az az ember érzése, mintha egy kisebb szimfóniát vagy valamilyen komolyzenei művet, esetleg filmzenét hallott volna. Változik a ritmusképlet, az egész tele van különös akkordokkal, ide-oda kirándulgató basszussal, és időnként a zongora is megszólal, plusz legalább háromféle fúvós hangszer, amelyek közül az egyik fuvola. A bombasztikus, nagyzenekari hangzás keveredik itt a rockkal, a dzsesszel és ki tudja még mivel, utánozhatatlan arányban.  A korong teljes terjedelme 43 perc, ami kevésnek tűnik (az is), de ezzel együtt érdemes beszerezni, mert ritka kincs, komoly eszmei érték a zenetörténelemben.

4. YUSEF LATEEF - The Gentle Giant (1972)

a_2.jpg

Yusef Lateef 1920-ban született Chattanoogában, és sokáig a William Emanuel Huddleston névre hallgatott, csak évekkel később, az iszlám hitre való áttérésekor vette fel művésznevét. Ötéves volt, amikor családjával Detroit városába költözött. Itt szeretett bele diákéveiben a dzsesszbe, s a főiskola elvégzésekor már keresett tenorszaxofonosnak számított. 1951-ben, tehát 31 éves korában kezdett el megismerkedni a fuvolával, ez azonban még nem volt elég, mert 1958-ban oboa tanulmányokat is folytatott. Ehhez képest már nem volt olyan nagy ugrás a fagott, valamint a shanai, shofar, arghul, koto nevű keleti hangszerek megtanulása.

Nagyon laza, oldott hangulatú, már-már populáris, de mindvégig komolyan vett fúziós lemez az 1972-es "The Gentle Giant". Gitárt csak két felvételben, a Beatles Hey Jude feldolgozásában, és a Queen of The Nightban hallhatunk, nem is túlságosan keményen, ezen az albumon inkább a játékosság dominál. A mai napig megmosolyogtató mindaz, amit Yusef itt művelt, például a Bellow Yellow Bellben, ahol szinte már parodizálja önmagát. A legkülönfélébb hangokat képezi a szájával, dörmög, brummog, zsummog, jóval megelőzve Bobby McFerrint, aki ugyanezzel a szájjátékkal lett világhírű.

A Nubian Lady fuvolatémája az album legszebb pillanatait hozza el, miközben egy funky rock alappal kísér a dobos, és vaskosan dönög a basszus. A Poor Fisherman egy gyönyörű bambuszfuvolás improvizáció, kíséret nélkül, míg a Hey Jude kilencperces átirata oboán szólal meg, orgonás, gitáros, dobos társaságában. A Jungle Plum egy nagyon jellemző, egyben nagyon üdítő Yusef Lateef-féle bohóckodás, mely zongorás háttérrel, funky futamokkal veszi le az embert a lábáról. Nagyon messze eltávolodik a bebop gyökerektől, könnyen befogadható tréfái révén közel hozza a jazzt egy olyan hallgatósághoz, amely magától valószínűleg soha nem menne ilyen koncertre. 

3. JOE FARRELL - Upon This Rock (1974)

71ew-eunyzl_sl1200.jpg

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Joseph Carl Firrantello, azaz művésznevén Joe Farrell névre hallgató tenorszaxofonos, aki negyvenkilenc életévének zömét elképesztő jó dolgokkal fújta tele (ez a név elsősorban Chick Corea "Return to Forever" című albumáról ismert). A szóbanforgó fúvós elsősorban attól nagy, mert a lehető legkevésbé ismétli önmagát, úgy, hogy nem megy át sem eszetlen villámjátékba, sem elvont piszmogásba, viszont mindegyikből mutat egy kicsit. Hihetetlen változatos a kompozícióinak szerkezete.

1974-ben készült el az "Upon This Rock" című albuma: a lemez sok szempontból megközelíti a zenei csúcsot. Először is nagyon kemény muzsika, rock a javából. Másodszor borzongatóan jó improvizatív szólók vannak benne, vagyis jazz a javából. Harmadszor: lehet rá táncolni, ugrálni, tekeredni is, vagyis alkalmas örömszerzésre. Negyedszer: rövid, de velős. Mindössze négy szám, teljes hossza: 36.04 A második számban (I Won’t Be Back) Herbie Hancock és Don Elias is szerepel, mint vendégzenész. Mint ahogy Joe Farrel más formációiban is találunk olyan ismert előadókat, mint John McLaughlin vagy Steve Gadd.

Ez a lemez egyértelműen a szólisztikus játék gyöngyszeme. Az első két számban ez még csak körvonalazódik, azoknak inkább a szerkezeti egységei fantasztikusak, mintha 2-3 zenekar váltogatná egymást egy számon belül, aztán a végén jönnek a szólók, jön a Farrell - Beck előadás. A címadó számban, és a Seven Seas című Joe Beck-szerzeményben a dob-basszus témákban alig van variáció, a szólógitár és a fuvola, illetve a szaxofon zseniális játéka adja a savát-borsát az egésznek. De olyan szinten, hogy ami a rock gitározást illeti, abban például sokak szerint itt van a csúcspont. Nem Hendrixnél, nem Santananál, nem Zappánál, hanem Joe Becknél.

2. IAN CARR'S NUCLEUS - Solar Plexus (1971)

cover_3512151272016_r.jpg

Ian Carr 1933-ban született Skóciában, Dumfries városában. 17 éves korában autodidakta módon kezdett megismerkedni a trombitával, majd egyetemi évei után bátyjával, az orgonista Mike Carral együtt az EmCee Five nevű zenekar tagja lett. A Newcastle-ben működő együttessel két bebop lemezt készített a hatvanas évek elején, aztán Londonba költözött, ahol Don Rendell tenor szaxofonossal megalakították a Rendell-Carr Quintet nevű formációt. Ez a csapat a hatvanas években Anglia egyik legismertebb, és legjobb tradicionális jazz zenekara volt, hét kiváló nagylemez jelzi ténykedésük minőségét.

1969-ben Ian Carr ráunt a standard jazz-szerzeményekre, és társakat keresett egy új, formabontó jazz-rock társulat létrehozásához. Frissen alakuló zenekarának a Nucleus nevet adta, és olyan tagokat szervezett be, mint az Új-Zélandon született, akkor éppen Londonban tanuló Brian Smith tenorszaxofonos-fuvolás, Karl Jenkins, a walesi származású oboás, billentyűs, Chris Spedding gitáros, Jeff Clyne basszusgitáros, és John Marshall dobos. Alakulásuk évében máris elkezdték az első lemez felvételeit, amely csak 1970-ben került kiadásra "Elastic Rock" címmel. Még az első lemez megjelenése előtt komoly hírnevet szereztek maguknak, amikor a Montreux Jazz Fesztivál első díját megnyerték (Pege Aladárék elől).

Az 1971-es Nucleus-lemez folytatja az első album hagyományait: olyan fergetegesen szólóznak a művész urak, ahogy egy jó muzsikusnak szólóznia kell, vagyis odateszik magukat rendesen. Nagyon fontos a műfajban, hogy az előadó néha megpróbálja kihozni magából a maximumot, virtuozitásának legjavát. Jenkins is, Smith is nagyokat játszik ezeken a korongokon, Carr nem cifrázza agyon, de ő pont a minimál-játékától nagy, a hosszú, kitartott hangjaitól. Borzongató élmény, ahogy alá tud fújni egy-egy dallammenetnek. Amikor egyszerre szól egy trombita, egy oboa, egy tenor, és hozzá a gitárral felfegyverzett rockzenekar, annak azért semmihez nem fogható hatása van. Chris Spedding a gitárnál már nem is kellett, hogy nagyon bűvészkedjen, ennyi fúvós mellett, örült, ha labdába tudott rúgni. A "Solar Plexus" felvételei után Jenkins, és Jeff Clyne a Soft Machine-ba mentek át. 

Talán furán hangzik, de egy meghatározó eleme a Nucleus zenéjének a komolyzene, elsősorban a barokk és Bartók hatása. Ez főleg a Bedrock Deadlock és a Spirit Level című számokban érzékelhető, illetve a Belladonna lemez lassabb, finomabb szerzeményeinek láncolatán (ezekben Clyne nagybőgőn is játszik).

Virtuóz szólókat említettem, utána rockot, majd komolyzenét, Bartókot, illetve lassabb, elmélyültebb szerzeményeket - mindez talán jól jelzi, mennyire rendhagyó csapatról van szó. Carr zenei felfogása Miles Davisével egyenértékű, ugyanazok a szabályok nincsenek meg egyikük zeneiségében sem, talán ezért is voltak képesek kiemelkedni koruk zenei előadói közül.

A későbbi Nucleus lemezek már váltakozó színvonalat mutatnak, mindegyik csemege ugyan, de ahogy teltek az évek, úgy váltak valamelyest feldolgozhatóbbakká, könnyebben fogyaszthatóbbá. A sorozatos tagcserék következtében végül már csak Ian Carr maradt, aki sokáig volt aktív, majd egyre inkább a zeneirodalommal foglalkozott, elképesztő mennyiségű publikáció fűződik nevéhez, például a listánkon előtte álló személy - azaz fő riválisa és pályatársa - életrajzát is ő írta meg angol nyelven.

1. MILES DAVIS - Bitches Brew (1969)

3_bitches_brew_1969.jpg

Kezdetben Miles Davis is ugyanolyan volt, mint a többi gyerek, később ugyanolyan, mint a többi jazz-zenész, aztán egyszer csak jöttek az ufók, átprogramozták az agyát, és visszatették az ágyába, észrevétlenül. Felébredt, s onnantól kezdve, amit zenében művelt, felfoghatatlan. Sok jó zene van, szépek tudnak lenni az egyszerű dalok is, megérinthet minket egy zongora, egy gitár, és egyáltalán a zene az zene, semmi értelme műfajok szerint megközelíteni, de Miles Davis olyan lemezei, mint amilyen a "Bitches Brew", az "In A Silent Way",  vagy a "Live Evil" ténylegesen a zseniális őrület határán billegnek. Hogy innen, vagy onnan, ez egyéniség kérdése.

Valószínűleg sem bolond, sem zseni nem volt, hanem egy kivételesen intelligens elme, aki kristálytisztán látta a lényeget. A többi pedig nem érdekelte. A hatvanas évek végétől, nagyjából 1968-tól 1975-ig minden megnyilvánulása maradandó érték. Az ebben az időszakban készült koncertek kiadványai egytől-egyig a gyűjtők féltve őrzött kincsei, teljes joggal. Soha nem játszotta kétszer ugyanúgy ugyanazt a témát. Soha nem játszott kottából. Kiállt a színpadra és kész: kezdődhetett a műsor.

Az már részletkérdés, bár nem elhanyagolandó tényező, hogy nem kizárólagosan az ő trombitajátéka miatt lettek ezek a koncertek és lemezfelvételek nagyszerűek, hanem a közreműködő zenészek teljesítményei által. De a zenészeket ki kellett választani, hatni kellett rájuk, és hagyni kellett őket érvényesülni, és köztudott, hogy minden szál az ő kezében fonódott össze (mellesleg azért trombitálni is tudott).

Elévülhetetlen érdemei közül a legfontosabbak: 1. A kezdeti 2-3 perces kompozíciók összes szabályát megszegve a jazzt a felismerhetetlenségig átalakította és a végtelenségig elnyújtotta. Ezt sok kritikusa a szemére vetette akkor is és ma is. Ő soha egy pillanatig nem foglalkozott ezzel. Igazából nem is jazz zenész volt, hanem simán és egyszerűen előadó. Műsorát társasági zenének tartotta. Rájött, mennyire fontos a műfaji korlátoktól való elszakadás, és a saját mondanivaló, a saját hang. 

2. Soha nem adta elő magát. A felkonferálást nevetségesnek tartotta, a színpadon egyáltalán nem beszélt. Gyakran nem is tett szünetet a számok közé, hanem az egyikből átlépett a másikba. Ily módon képes volt együtteseivel egy álló helyben órák hosszat muzsikálni, a legvadabb szaggatásból a leglágyabb tónusokba átváltani.

3. Egy pillanatig sem érdekelte a hallgatóság véleménye. Volt olyan lemeze, amelyek mindkét oldalán 1-1 szám szerepelt. Miért kellene a zenei folyamatokat háromperces részekre darabolni? Az Isle Of Wight fesztiválon is mindössze egyetlen számot adott elő "Hívjátok bárminek" címmel, több mint fél órán keresztül...

4. A zene, amit ekkoriban játszott, minden koncerten más és más volt. A stúdióban felvett anyagokat csak alapnak tekintette, nem egy közülük tíz-tizenöt variációban is elérhető ma már.

De mindez nem ért volna semmit, ha a végtermék nem lett volna olyan más, mint az összes többi. Mert sok jó zenész alkotott hasonló felfogásban abban a korszakban, de ezek mindannyian félreismerhetetlenül jazzben utaztak. Képtelenek voltak kilépni a megszokott stílusjegyekből. Nála az egész ott kezdődött, hogy hangszerelés. Mindenki trióban, kvartettben zenélt, míg Miles annyi muzsikust vitt egy stúdióba, vagy turnéra, amennyit tudott.

Aztán ott volt a gitár. A fúvós előadók a jazzben nem igazán kedvelték, hiszen elvette a teret. Szűkítette a szólózás lehetőségét. Hát ő szándékosan belement a sűrűjébe, amiket nála gitároztak egyesek, mint például a Jack Johnson lemezen John McLaughlin és Sonny Sharrock, arra még egy rocker is rábólintana. A Miles kezei között pallérozódott zenészek mindegyike ma már fogalom.

A "Bitches Brew" általában nem hat elsőre. Emészteni kell. Amikorra aztán kikristályosodik, hogy mennyire szabadon alkottak ezek a zenészek, akkor már zsigerekbe hatol. Joe Zawinul a fedélzeten, John McLaughlin a gitárnál. Nem lehet őket megunni. Teljesen kiszámíthatatlan, több irányba futó zene, van benne egy kis ambient, egy kis chill-out, miközben a jazz és a rock meghökkentő keveréke. Ott kezdődik az egész, hogy nincs szerkezet. Mivel ez nagyrészt spontán, előre meg nem írt produkció, így erőteljesen vibrál, feszül a kontrasztoktól. Közrejátszott ebben, hogy mind Zawinul, mind Shorter, mind McLaughlin, és nem utolsó sorban Miles Davis erős, határozott egyéniségek voltak. Mindannyiuk közös nyelvén, a zenében jól megértették egymást, de nem feltétlenül voltak barátok, nem is egy együttesként dolgoztak, hanem inkább egyfajta furcsa átmenetet képeztek a session-zenélés, és az együttes alkotás között.

A trombitára effektet rakni valóban egy merényletnek számított, de muszáj volt, Hendrix miatt. Ő volt akkoriban a legmenőbb, és Miles nem akart lemaradni mögötte szólózásban. Ám ez hülyeség, mert Hendrix blues szólókat nyomatott, ami egy jazz-trombitásnak nem igazán izgalmas, meg különben sem volt Miles egy szólókirály, de mindegy, talán a hiúsága is közrejátszott abban, hogy lenyúlta Hendrix hangzását, és olyan gitárosokat keresett, akik hajszálra úgy játszottak, mint ő. Ha már az eredetit nem kaphatta meg (tervezték egy közös album létrehozását, ami Hendrix halála miatt meghiúsult). Nála még ez az agyoneffektezett, a valódi trombitahangtól oly távol eső megszólalás is teljesen rendben van.

A "Bitches Brew" és az "In a Silent Way" leginkább a kortárs komolyzenéhez áll közel, tudatosan kerüli a könnyűzene elemeit, a jazz alkotórészeit pedig kedvére bontogatja, ragasztgatja. Ez a hullámzó, néha elhalkuló, néha felerősödő zenei szövedék az, ami miatt a mai napig legenda övezi mindkettőt, mint ahogy Davis összes 1968-tól 1975-ig készült felvételét.

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr4315369340

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Bfzoli Bfzoli 2020.04.02. 10:46:20

Szép napot!

Nagyon jó kis összeállítás. A Mahavishnu Orchesra és a Return to Forever is befért volna szerintem. Nyílván mindent nem lehet.

Mr.Zoom 2020.04.04. 15:05:50

Top20-ba mindkettőt betettem volna. Engem szerzőként elsősorban az érdekel, hogy olyan előadókat/lemezeket tudjak ajánlani, amelyek a hallgatók számára nem annyira ismertek, mint a fent nevezettek.