DOPELORD - Sign Of The Devil (2020)

2020. március 28. - Kovenant

912038.jpg

A többkörös tiszteletadások és inspiráció-átvételek legszebb példája a lengyel Dopelord: igazából nem nagy meglepetés a dolog, hiszen a stoner doom színtéren tulajdonképpen mindenki az alapító atyák, a brit Black Sabbath nyomdokain jár, akár bevallja, akár nem. 

Nos, lássuk: a brit Electric Wizard már önnön nevét is két Black Sabbath-nóta (a The Wizard és az Electric Funeral) összevonásával hozta létre. Pályájuk csúcspontjaként adták ki 2000-ben a "Dopethrone" című korongjukat, melyről viszont a kanadai, hasonló nevű brigád nevezte el magát 2008-ban. Az eddigi egyértelmű hivatkozási lánc utolsó szemeként 2010-ben pedig a lengyel Dopelord jött létre és játssza pontosan ugyanezt a füstös, mocskos, okkult mocsárzenét. Hogy aztán pontosan mennyire is hatottak rájuk a fenti bandák, azt igencsak nehéz lenne mosolygás vagy inkább széles vigyor nélkül megválaszolni.

Röviden: a lehető legnagyobb mértékben. Több olyan szám is szerepel a "Sign Of The Devil" korongon, mely simán elmehetne egy korai Electric Wizard vagy jelenkori Dopethrone szerzeménynek is: a Hail Satan különösen ilyen a betorzított vokállal és az ütemesebb, darálósabb tempójával. Egy ennyire kötött eszköztárral és hangzásvilággal rendelkező stílus esetében pedig csak és kizárólag a dalszerzői képességek tudnak megkülönböztetni egy adott csapatot a szó szerint ezerszámra található hasonszőrű pályatársak produkcióitól.

Számomra olyan kicsit ez az egész, mint amikor egy régi fényképet kezdünk el fénymásolóval sokszorozni: az első példányok még hellyel-közzel hasonlítanak az eredetire, de a tizedik után már lassan kezd felismerhetetlenné válni a dolog. Mintha csak Karinthy Így írtok ti című gyűjteményes kötetéből a Műfordítás kroki elevenedne meg: a többszörös oda-vissza történő képzeletbeli magyar-német-magyar fordítás következtében Ady verséből (Jöttem a Gangesz partjairól, Hol álmodoztam déli verőn, A szívem egy nagy harangvirág, S finom remegések: az erőm) egy vidám termékreklám kerekedett ki (A Herz-féle szalámiban sokkal sűrűbb a só, Mint más hasonló terményekben Hidd el, ó, nyájas olvasó!).

Nos, a lengyelek esetében szerencsére nem ennyire rossz a helyzet: habár megoldásaik, dallamfordulataik tulajdonképpen semmi újat vagy egyedit nem tartalmaznak, tökéletes profizmussal hozzák ezt a lepusztult, mocskos atmoszférát, melyre egyaránt hatással voltak a '70-es évek B-kategóriás horrorfilmjei, okkult-sátánista idiótaságai és bizonyos hangulatjavító növények is. 

A már említett, majd' hétperces és tempósabb Hail Satan egyértelműen Dopethrone-utánérzés, de a jobbik fajtából. A Heathen egy kellemes, pszichedelikus elszállásokkal teli tétel, megpakolva szép dallamokkal és remek szólókkal, de a korong koronaékszere egyértelműen a Doom Bastards. Ez a tízperces monstrum annyi tempó- és témaváltást tartalmaz, hogy tényleg öröm hallgatni. 

A nyúlfarknyi zárótétellel együtt az egész korong harminchat percben mutatja be a Dopelord zenei világát, melyről az jut eszembe, hogy lengyel barátaink valahogy egy időhurokba kerültek: mintha a hetvenes éveknek és az egyetemi buliknak sosem lenne vége és az élet egy folytonos, álomszerű, felelősség nélküli lebegésként tűnik fel, melynek során nincs más dolgunk, mint szakmányban részt venni röhejesen ostoba sátánista, pentagramma-rajzoló szeánszokon. 

Sokadszorra mondjuk el, hogy kismillió hasonló és egyre magasabb színvonalon alkotó banda terem minden al-al-alstílusban: egyre több ember tud egyre jobban játszani a hangszerén, sokaknak van már ideje és pénze hobbijuk kiélésére és iszonyatosan nagy jelenleg a (túl)kínálat. A szerencse, a kimagasló minőségű dalszerzői képességek vagy éppen a vak véletlen számlájára írjuk-e aztán, hogy az egyik banda ismertté válik, míg a többi tízezer nyom nélkül tűnik el a zeneipar darálójában? Sajnos fogalmam sincs.

A Dopelord tökéletes profizmussal hozza ennek a totálisan agyonjátszott, túlzsúfolt színtérnek a hangulatát és színvonalát, de mást nem: őszintén szólva észre sem venném, ha hirtelen egy másik hasonló csapat korongját csempészné be valaki a lejátszómba a következő számuknál. Tényleg nem érzem az egyedi hangot, a csak a lengyelekre jellemző dalokat és megoldásokat. A "Sign Of The Devil" igen kellemes hallgatnivaló, de teljesen olyan, mint egy gyorséttermi kaja: időlegesen elveri az éhségünket, finom is, de félóra után már el is felejtkezünk az egészről. 

8/10 

dopelord.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr615548776

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.