BIG CHEESE - Punishment Park (2020)

2020. április 02. - Mr.Zoom

a0087571285_10.jpg

Gyors, lendületes, dallamos, kemény és szókimondó… mi az? Túl sok minden nem lehet. Vagy egy nagyszájú nagymama, aki szabadidejét a karateedzéseknek és a gospel-éneklésnek szenteli, vagy egy gitárcentrikus hardcore/punk zenekar, mely megpróbál elindulni a buktatókkal teli zenei ösvényen, a legalább helyi szinten rájuk köszönő siker reményében. Ön melyikre tippel ez esetben? Kicsit segítek, nézzünk a borítóra… úgy van, a nagymama kiesett. Nem mintha nem lennének önvédelmi sportokban jártas, énekelni szerető, véleményüket véka alá nem rejtő nagymamák, a Big Cheese fedőnév alatt ránézésre valószínűleg egy zenekar rejtőzik, s nem egy harcias anyóka.

És ez így is van! Leeds a székhelye a fiatal srácokból álló ötösfogatnak, akik ezzel a kis minialbummal szeretnének minél jobb benyomást tenni a hallgatóságra. Talán mondanom sem kell, nekem tetszik, amit csinálnak, különben egyáltalán nem foglalkoznék a napokban megjelent kiadványukkal.

Egy ilyen nyúlfarknyi hosszúságú lemez mindig felveti nálam a kérdést, vajon érdemes-e komolyan venni őket már most vagy kezeljük némi nagyvonalúsággal a kilencszámos, összesen 17 perc körüli anyagot, és várjunk, amíg annyira összeszedik magukat a srácok, hogy legalább ennek a duplájáig eljutnak? Úgy döntöttem, nem várok erre, hiszen a műfajtól nem idegen a két-háromperces tételek felsorakoztatása, és bizonyára örömmel veszik, ha néhány mondattal népszerűsítem alkotásukat.

Azonban ez a 17 perc valóban nagyon kevés, ezért szólnék néhány szót a tavaly megjelent ”Don’t Forget To Tell The World” lemezről is, ami 22 perc körüli hosszúságú, a kettő együtt már megfelel egy figyelemreméltó debütálás alapkövetelményeinek. Nézzük tehát elsőként, mivel büntet minket a "Punishment Park"? Az biztos, hogy nem lehetne egy kedélyes teadélután felvezető zenéje, gondolom ezt nem is kell hosszasan ragoznom, de vajon megvan-e benne a kellő rafinéria ahhoz, hogy a rámozduló úri közönség figyelmét meg is tartsa?

Tisztelettel jelentem: igen. Ezt így kell csinálni. Az első perctől az utolsóig elsöprő lendület, tömény, nyers erő, magabiztosság és senkit nem tisztelő hozzáállás jellemzi az anyagot, melyben fogós, ravasz gitárdallamok, némi klasszikus metalra emlékeztető, Steve Harris iskolájából kikerült basszus-galoppok, és Henry Rollins legszebb pillanatait idéző énekmegoldások vannak (inkább és jellemzően a Black Flag korszakából, és nem a Rollins Bandből).

Két gitárral szólalnak meg, ami kellő szigorúságot biztosít, és a szimplán csak Razor művésznéven szereplő énekes nem fogja vissza magát, óriási üvöltésekkel tarkítja a sodró lendületű szövegmondásokat. A nyitó tételként jegyzett Pennine Scrubs máris a szívem közepébe talált, kiváló arányban keveri az underground punk hatásokat a mai modern darálással, igazi adrenalinbomba, mely jól vezeti fel a többi próbálkozást. A második Mad At The World gitárfutamaiban emlékeztet a Cro-Mags klasszikus lemezeire, sajnos az alig kétperces nóta azonban nem tud igazán kibontakozni. Ugyanez a helyzet az IFMB-vel is, melyben megvillan egy kis progresszívabb basszusvonal, de aztán el is hal rögtön. Mindent szépen megtanultak ezek a srácok, úgy tűnik nincs elég önbizalmuk, hogy jobban kibontsák a szerzeményeikben rejlő erőt. Ezt kicsit sajnálom.

Mindössze két hosszabb nótájuk van, a Write Off és az Identity, ezekben a GBH és az Exploited lemezeinek vadsága dominál, a kalapáló ütemekre ízlésesen illeszkedő gitártémák koncerteken minden bizonnyal tisztességesen megugráltatják a közönséget. Egy kicsit ki lehetett volna jobban emelni az éneket, mert Razor hangja itt-ott elvész a riffelő gitárhangok között. Gyönyörűek viszont a miniatűr gitárszólók, ezekből is sokkal többet adagolhatnának, mert roppant kellemesen hangzanak a fülnek.

2019-es megjelenésük, a "Don’t Forget To Tell The World" egy lehengerlő punk/thrash dolgozattal nyit, a címe TCP, ez rögtön beindítja a rakétákat. Ebből a Pass The Buckba jutunk, ahol becsúszik néhány hamis hang az énekbe, de hát pontosan ez az a műfaj, ahol elsősorban nem ezt kell nézni, hiszen soha nem a kimunkált, tiszta énekszólamokért szerettük ezt a fajta hardcore punkot, hanem a kíméletlen, energikus megszólalásáért.

Ahogy a Glass In Your Foot-ot elhagyjuk, egyre inkább szembetűnővé válik a banda crossover thrash metallal való bensőséges kapcsolata, több olyan darálós, izmozós szösszenetet is találunk, melyekre a S.O.D, vagy a D.R.I is joggal lehetne büszke. Mint ahogy saját zenéje is megelégedettséggel töltheti el a fiatal muzsikusokat, akik előtt szép jövő áll: ha képesek lesznek kicsit feltornászni a lemezeik időtartamát, akkor számos új rajongót szerezhetnek maguknak.  A legnagyobb videómegosztón található Big Cheese-koncertrészletekből az tűnik ki, még tanulják a fogásokat, de bőven van keresnivalójuk a színtéren.

7.5/10

andrey_rodionov.jpg

Fotó: Andrey Rodionov

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr7215566664

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.