Rozsdagyár

TESTAMENT - Titans Of Creation (2020)

2020. április 04. - Mr.Zoom

testament-titans-of-creation-hi-res.jpg

Talán nem jelen sorok írója a világ legnagyobb Testament-rajongója, nem is pályázom erre a megtisztelő címre, ennek ellenére jobbnak látom, ha tisztázzuk már az elején, ez egy meglehetősen szubjektív recenzió lesz! Nem is lehet másképp, hiszen szeretem őket. Engem 1992-ben, a máig vitákat kavaró " The Ritual" című lemezükkel fogtak meg az urak, s ugyan ezt megelőző munkáikat is ismertem, igazán komolyan csak ettől a kiadványtól vettem őket, mert korábbi értékeiket megtartva olyan szintet ugrottak, mely magasan kiemelte őket a tipikus Bay Area bandák közül.

Ezt követően minden megjelenésüket kötelező házi feladatként fogadtam, és nem okozott csalódást egyik sem, bár éreztem náluk kisebb hullámzásokat, bizonyos töltelék nótákat, elsősorban újkori tevékenységük kapcsán. A legutóbbi lemezekre mindig odakerült néhány, leginkább iparosmunkának jellemezhető szerzemény is, ám összességében ez nem változtatta meg a róluk kialakult véleményemet, mely szerint a technikás thrash színtér egyik legértékesebb bandája mindenképpen ők. Évek óta így viszonyulok a csapathoz, ezért érthető, ha az új nagylemez megérkezését is nagyon vártam már.

Az előzetesként megjelent videós nóták bizakodásra adtak okot, ugyan a Night Of The Witch elsütött némi közhelyes fordulatot, engem ez különösen nem zavart, főleg annak tükrében, hogy a Children Of The Next Level megszólalásától, dinamikájától, a hamisítatlan Testament-ízektől oda és vissza voltam, és vagyok még most is, mert ez egy brutálisan jó kezdőszám. Na de mi fog jönni utána? Milyen lesz a többi tétel? Elkoptatott frázisokból álló döngölések sorakoznak, amibe húsz perc után beleun az ember, vagy képesek lesznek még legalább három-négy ugyanilyen eszméletlen nótát az arcunkba tolni? Ezek a kérdések foglalkoztattak leginkább, tehát óriási izgalommal és egy kis félelemmel ültem le a szerzeményeket kivesézni, mert nem akartam csalódni.

Megpróbálom rövidre fogni: a "Titans Of Creation" minden várakozásomat felülmúlta. Számítottam néhány szép pillanatra, azt reméltem, ha nem is lesz minden tétel magával ragadó, legalább annyi patron marad, amennyi megkedvelteti velem ezt a kiadványt is, arra viszont semmiképpen nem gondoltam, hogy az április 3-án megjelent nagylemez minden eddigi albumukat elhomályosítja majd, pedig ez történt. Vagy az van, hogy nagyon rég hallottam ennyire zabolátlan erejű, nyers metallemezt vagy tényleg ez a legjobb munkájuk mindeddig... Inkább az elsőre tippelek, bár ez utóbbi sem állhat messze a valóságtól.

Azt ugyan már most látom, sokan fogják majd vitatni meglátásomat, mivel a thrash műfaj kedvelői elsősorban a kíméletlen agresszivitásért, a brutális sebességért, az utolérhetetlen tempójú szólókért, a földbe döngölő lábdobokért kedvelik az ilyen együtteseket, és ezekből a dolgokból az úttörő lemezeikhez képest itt nem sok van, de ezt el kell engedni. A jelenkori Testament sokkal inkább metal, sőt, sokkal inkább zene, mint bármi más. A szimpla thrash csillaga leáldozóban van, akinek ez nem tetszik, vizsgálja felül álláspontját. Mi a fontosabb? A fokozatos fejlődés vagy a megbízható, ám kiszámítható egy helyben topogás?

Nem szabad már ezektől a srácoktól ugyanazt a zenei világot elvárni, mint amely a nyolcvanas évek végén jellemezte őket, mert egyrészt már nem tinédzserek, másrészt az idő múlásával nem csupán korosabbak, hanem érettebbek, kifinomultabbak is lettek, és lássuk be, a sokadik ugyanolyan lendülettel elővezetett betonozásban semmi különleges nem lenne. Most úgy néz ki, megtartották az old school hangzást, miközben jelentősen kitágították határaikat, színesítették megszólalásukat, és hosszú évek során szerzett tudásuk legjavát tették bele ezekbe a számokba.

Szétrobban a lemez az energiától, ott dübörög a fülben, a szívben, a lélek legmélyén, iszonyú erőket mozgósít, egyszerre ad hitet ezekben a nehéz időkben, s nyújt reményt az előttünk álló évekhez is, mert teljesen egyértelmű, hogy nem ez volt a gárda legutolsó dobása. Chuck Billy mosolyogva nyilatkozta a vele készült videó-interjúban, hogy olyan formában van, mint még soha, ha kell, egyszerre három lemezt is fel tud énekelni egy nap alatt, és a tételeket hallgatva ezt nem is lehet megkérdőjelezni. Talán soha nem énekelt ennyire jól, soha nem hatotta át ennyi pozitív életöröm, soha nem figyelt ennyire a kisebb részletekre. Most egyszerre képes a védjegyének számító oroszlánüvöltésekre és az egészen finom hajlításokra, ami korábban legfeljebb nyomokban volt hallható nála.

Ugyanez a minőségi fejlődés érhető tetten Eric Peterson és Alex Skolnick gitárjátékán is. Káprázatos együttműködésük önmagában komoly zenei élmény! Skolnick köztudottan az egyik legjobb metalgitáros, aki nem mellékesen saját triójával jazzben is utazik, és párhuzamosan tevékenykedik a két zenekar felvételein, így nyilvánvalóan az ott szerzett hatások visszaköszönnek a Testament számára készült szólóiban is, tehát nem meglepő, ha gördülékeny, laza futamai lenyűgözik az embert, azonban ezek a dallamok nem csupán tekervényesek, ezek harapnak is. De rendesen!

Gene Hoglan a doboknál és Steve DiGiorgio a villanybőgőn, mit is lehet mondani? Meg kell hallgatni. Fantasztikusak. Ha valaki esetleg vitatná, hogy ez a csapat legjobb albuma, ám legyen, nem is könnyű ezt eldönteni, még azt is aláírom, ha egy ősrajongó dobogóra sem teszi, ez is belefér, de azt el nem tudom képzelni, hogy erre a dob-basszus együttműködésre bárki, aki valaha is zenélt vagy komolyabban zenét hallgatott, azt mondja, hogy gyenge. Ez teljesen kizárt. Gyönyörű, hullámzó mély kísérődallamok, és elementáris intenzitású dobolás, mely technikai értelemben is elképesztő.

Ennyit bevezetőként, most térjünk rá a szerzeményekre: 1. Children Of The Next Level - Már ebben a számban minden benne van, amitől kivételes ez a banda. Itt már kiereszti bődületes hangját Chuck Billy, belemegy a sűrűjébe Hoglan, Skolnick pedig felvillantja a számára oly kedves orientalista szólóit, melyekről száz közül is felismerhető. Pazar. 2. WW III - Erről a dalról korábbi felvételeik közül be fog ugrani néhány, ez elkerülhetetlen, ám ha nem is ez a legeredetibb szerzeményük, nem fog csalódást okozni, folytatja a kezdeti lendületet, ének tekintetében még fokozza is az intenzitást. Kiváló. 3. Dream Deceiver- Feltehetően ez a nóta megosztja majd a hallgatóságot, dallamos refrénje szinte már slágeressé teszi, - kicsit a Kiss jut eszembe róla - nekem azonban semmi bajom nincs vele, és figyeljük csak ott a végén a szólókat, hát ezektől sírva fakad az ember, olyan szépek. Szuper.

4.Night Of The Witch – Szerintem egy árnyalattal szürkébb a többinél, nem érzem unalmasnak, tetszik ahogy változtatják a tempót, ahogy a refréneknél Billy hörgésekbe vált, csak valahogy szétfolyik az egész. Rendben. 5. City Of Angels - A banda progresszívebb oldalát mutatja meg, hard rockos énekdallamok váltakoznak az erőteljesebb bömbölésekkel, s a fogós zenei betétekkel. Hatalmas. 6. Ishtar Gate - Itt a csúcspont! Ez a Skolnick-féle keleties hangvételű szólókkal és a DiGiorgio által prezentált bombasztikus bőgőfutamokkal nyakon öntött jazz-metal a legkényesebb ízlésű zenehallgató számára is valódi csemege. Mennyei.

7. Symptoms - Ettől a számcímtől sajnos eszmélnünk kell! Ezt nem láthatták előre a stúdióban, de mire a lemez kijött, addigra közülük ketten is a koronavírus szimptómáit fedezték fel magukon, s jelenleg Steve, Chuck és felesége, Tiffany is megfigyelés alatt állnak. Az ő egészségi állapotuk iránt érzett aggódás sajnos beárnyékolja a zenei élvezetet. Maga a nóta inkább átlagos. 8. False Prophet - Ebben a tételben nyúlnak vissza leginkább a thrash metal gyökerekhez, feltehetően koncertek nagy kedvence lesz. Tuti. 9. The Healers - A másik nagy befutó! Egy epikus felvezetőből kibontakozó, óriási vokális megoldásokkal fémjelzett metalhimnusz. Bivaly! 10. Code Of Hammurabi - Sokakat ki fog borítani Steve DiGiorgio, aki funky bőgőfutamokkal indítja a dalt, de nem kell pánikolni, ez egy fogós refrénű, basszusvonalat táncoltató, erőteljes szám lett. Kiváló.

11. Curse Of Osiris - Zeneileg a darálás már-már megmosolyogtató, annyira oldschool a cucc, mint még soha, azonban az énekben van egy kis screamo árnyalat. Érdekes. 12. Catacombs – Bevallom én az ilyen dolgokat értékelem igazán, s bár ez csak amolyan a végére tett kis utózönge, ami inkább a legelejére kívánkozna, egyáltalán nem bánnám, ha a Testament ebbe a kísérletező irányba menne el, és ezeket a kalandozásokat jobban kibontaná. Ekkor azonban a korábbi rajongóik 99%-át elveszítenék, ami nem tenne jót nekik, ugyanakkor egy olyan heavy metal/jazz/progresszív rock kombinációt alkotnának, amilyen jelenleg nincs a színtéren.

Teljes terjedelmében 58:40 a lemez hossza, ez nem is kevés, nem is sok, szerintem éppen megfelelő, egy-két halványabb darab mellett számos gyöngyszem is akad, s ha valaki hegyet szeretne mászni vagy ki szeretne futni kicsit a világból vagy csak szeretne hallani valami olyan férfiasan erős, mégis játékos és magával ragadó lemezt, ahol úgy gitároznak, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, úgy énekelnek, ahogy egy rákból felépülő, medve-szívósságú indián énekelhet, és mindezek tetejébe még karaktere is van a számoknak, akkor ne is keressen tovább. Mondjam, hogy itt az év lemeze? Miért is mondanám, ki-ki döntse el maga. Nekem jelenleg tökéletesen megfelel.

10/10

testament2020b_1_1.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr3915590932

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása