MYRKUR - Folkesange (2020)

2020. április 07. - Mr.Zoom

cover_myrkur_folkesange.jpgMindannyian, kik ezen kritika olvasatán egy pontban találkoztunk, érkeztünk valahonnan és tartunk valamerre, úgy illik tehát, hogy a dán énekesnő harmadik nagylemezének adjunk egy esélyt, még akkor is, ha ezúttal nem az Ulver vagy a Mayhem tagjai segítették ki a stúdióban, hanem valamennyi hangszer sávját maga játszotta fel anélkül, hogy bármely neves zenész-kolléga hathatós segítségét igénybe vette volna. Pedig valószínűleg nem kellett volna nagyon kilincselnie, hiszen a skandináv országokban a Myrkur neve sok black metal rajongó (és előadó) számára jól cseng: lassan már öt éve - azaz egészen az első nagylemez megjelenése óta – nagy tisztelet övezi a színtéren.

Pedig Amalie Bruun énekesnő 2008-ban még a könnyűzene vizein evezett, Paradise Hotel című videója a mai napig megtekinthető. Túlságosan nagy siker nem övezte az egykori fotómodell ezen próbálkozását, hiszen 127 ezer kattintás 12 év alatt nem tekinthető annak. Talán ezért váltott műfajt, és jelentette meg 2015-ben "M" című nagylemezét Kristoffer Rigg (Arcturus/Borknagar/Ulver) producerkedése mellett. Azt a lemezt a Gaffa nevű dán magazin az év hard rock lemezének jelölte, nem is minden alap nélkül, mivel olyan nevek működtek közre a segítő csapatban, mint az Arch Enemy-ből Chris Amott gitáros vagy Håvard Jørgensen a Satyriconból. Az eredmény egy sokrétű, tradicionális dalokat is feldolgozó, dán nyelvű kiadvány lett.

Ezt a nagylemezt követte a valamivel szigorúbb felfogású "Mareridt" 2017-ben. Ez már komolyabb sikereket könyvelhetett el és világszerte ismertté tette a Myrkur nevet. Az Ulvinde című videója körülbelül két év leforgása alatt elérte a 2 millió fölötti megtekintést. Ez ebben a post-metal/atmoszferikus black metal műfajban nem akármilyen teljesítmény. A második albumon még az elsőnél is népesebb volt a közreműködők listája, valóságos hadsereg sürgölődött a stúdióban, olyan nevekkel mint Chelsea Wolf vagy Andreas Lynge (The Cleansing).

Külön kiemelte minden fórum, hogy az előadó hangja teljesen hibátlan, a magas és a mély régiókban is otthonosan, meglepő magabiztossággal mozog. Ez az énekesnő legújabb albumán sincs másképp, azonban most elindult egy nyugodtabb, elmélkedősebb, népzenei világba, teljesen egyedül, akusztikus hangszerekkel, immáron a black metaltól kissé elszakadva, leginkább a világzene jegyében. Enya vagy Loreena McKennitt juthatna eszünkbe, ha csak a hangszerelést nézzük, azonban a semmihez nem hasonlítható, dán nyelvű szövegek egészen különlegessé teszik, s leginkább talán a finn Värttinähoz teszik hasonlatossá ezeket a próbálkozásokat.

Az albumot nyitó Ella című dal egy kifejezetten lágy, lassú felvezetés, azután fokozatosan lendülünk bele a gyorsabb témákba. A második szám, a Fager Som En Ros akár rockosnak is mondható, van egy erős lüktetése, koncerteken, élő bandával meg tudja mozgatni a közönséget. A Leaves Of Ygdrassil egy visszafogott szendergés, mert ilyen is kell, a változatosság miatt, s mielőtt ezen fanyalognánk, gondoljunk csak bele, hogy a hangszerelés teljes egészében egy ember alkotása: zongorán, hegedűn, gitáron, dobon, nikkelhárfán is Amalie játszik. Hány ex-modell képes felmutatni ilyen zenei képzettséget? A Ramund hamisítatlan sötét tónusa alapján pedig simán lehetne egy kifinomultabb folk metal zenekar felvétele is. Ahogy ez a többi szerzeményre is igaz, tehát az énekesnő egy igényesen megformált, anyanyelven előadott, skandináv folk lemezt tett közzé idén.

Talán leghelyesebb, ha az egész Myrkur-jelenséget kicsit a kívülálló szemével nézzük (már amennyiben még nem kerültünk a rajongók népes táborába), aki hűvös tárgyilagossággal próbál véleményt alkotni anélkül, hogy a megjelent anyag felett egyértelműen pálcát törne.

Ugyan a Myrkur első két lemeze atmoszferikus black metal megjelöléssel került a nemzetközi piacra, és kétségkívül meg is felelt ezen műfaj követelményeinek, az új albumon erőteljes váltás következett be. A rockzenei alapok teljesen eltűntek, és népi elemek kerültek túlsúlyba a megszólalásban, bár a House Carpenter című tradicionális skót balladát leszámítva egyik felvétel sem népdal. Mindegyik anyanyelven megszólaló nótát az énekesnő írta a fent említett finn Värttinä stílusában, akik egészen pontosan 1983-ban startoltak, akkor még mint autentikus folkzenekar, s csak később, az évek során váltak olyan könnyen befogadható, dallamos előadókká, mint amilyen most a Myrkur lett. Tulajdonképpen nem történt más, mint hogy a King Diamondért, Joan Baezért, és az ABBA zenekarért rajongó Amelie Bruun ez alkalommal inkább ez utóbbi két kedvencéből merített.

Azt csak a jövő mutatja meg, hallunk-e még tőle a 2017-es "Marerydt" albumhoz hasonló, valóban sötét, borongós, ugyanakkor erőteljes, gitárokkal tisztességesen megtámogatott felvételeket.

5/10

myrkur_daria-endresen-2_1.jpg

Fotó: Daria Endresen

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr8615590256

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.