BEESUS - 3EESUS (2020)

2020. április 10. - Mr.Zoom

beesus_3eesus_1400rgb.png

Széles vigyor és fényesen csillogó szemek. A legbiztosabb jelei annak, ha valami számomra tetsző muzsikát hallgatok. Amikor a római srácok harmadik megjelenése elindult a lejátszóban, nem tudtam hová lenni az ámulattól, a gyönyörtől, attól a kivételes érzéstől, mely egyre ritkábban tölti el az embert ezekben az üzleti szempontból nagyon is kiszámítható időkben. Mámorosan lüktető basszus, fogós, ravasz dallamok, óriási gitártémák, erőteljes ének: minden adottnak tűnt ahhoz, hogy az egész lemezkritika egyetlen felhőtlen örvendezés legyen, legalábbis a Reproach című nyitótétel ehhez tökéletesen lefektette az alapot …

Aztán a második dal, a Sand For Lunch máris sokat visszavett a kezdeti lelkesedésemből. Ebben a markáns dinamika átadta helyét egyfajta nyávogós, pszichedelikus, LSD-be burkolt ködösítésnek, ami még önmagában nem lenne baj (bár nagyon tipikus manapság a fuzz/stoner/doom bandáknál, különösen Görögországban és Itáliában). Azt sem állítanám, hogy teljesen a padlóig zuhantak a szememben, azonban itt megjegyeztem magamban: remélem, ennél gyengébb nótájuk nem lesz …

A folytatást feltehetően ki tudja találni a kedves olvasó: a harmadik tétel még lejjebb tette a lécet, a negyedik úgyszintén, és őszintén megvallom, végül hatalmasat küzdöttem a nagylemez teljes hosszában történő meghallgatásával. A csuda vigye el, átkozódtam magamban úriemberhez méltó stílusban: pedig olyan jól zenélnek ezek a gyerekek, pengén szól minden, szeretik is a jó dallamokat és még eredetiség is szorult beléjük, túl sokat mégsem voltak képesek kihozni magukból. Hogy hol a hiba? Én magam nem vagyok zenész, csupán amatőr zenehallgató, ezért nem a szakmabeli, hanem a rajongó szól mindig belőlem, amikor kritizálok, tehát így fogadja mindenki benyomásomat, amikor leírom: laposak a témák.

A harmadik dal, a Suffering Bastards egyfajta hiperlaza, vagány, sőt nyegle szösszenet szeretne lenni, funky/rap keveredik itt a metallal, egészen jó arányban, ám sajnos végtelenül unalmasan. Más szóval: minőségi a zene, de nincs benne olyan ötlet, melyre felkapja a fejét az ember. Nem harap igazán, elmegy melletted. Mint ahogy a negyedik szerzemény, a Sleng Footloose sem meggyőző. Sőt! Azt is bevallom, az énekes Touis hanghordozása ezen a ponton kezdett el számomra idegesítővé válni. Erősen nyúlja a Jane’s Addiction énekesének, Perry Farrellnek a hanghordozását, amihez nekem alapból hangulat kell. Az első két lemezüket néha meg tudom hallgatni, azonban ez évente egyszer, ha előfordul nálam, pedig mindenképpen elismerem, hogy a zenekar a maga műfajában kimagasló volt. 

Ehhez képest a Beesus inkább amolyan utánérzés, ráadásul hamis hangok is tarkítják ezeket a vonagló nyújtásokat, szóval azon kívül, hogy jár nekik a kredit a gyönyörű hangszerelésért, túlságosan nagyra nem tudom értékelni ezt a kiadványt. A Flags On The Sun már annyira egybefolyt a korábbi tételek témáival, hogy alig tudtam megkülönböztetni az előzőektől, és ahogy fentebb is írtam, bizony vártam már a lemez végét.

A Gondwana egy kis életet lehelt a nagyjából egy kaptafára készült nóták közé. Ebben afrikai törzsi zene hullámzása (vagy inkább egy kis Ginger Baker-féle Air Force) érezhető, miközben a fiatalok fullban nyomják a marihuána éltetését. Anélkül, hogy ebben a témában állást foglalnék, annyit azért mondanék, hogy zenei értelemben ebben semmi forradalmi, vagy eget verő nincs, igazából a hatvanas évek elején (a Cream, Hendrix, Jefferson Airplane korszakában) a füvek és más hallucinogének fölötti rácsodálkozás még adhatott aktuális témát ehhez a zenészeknek, manapság lerágott csontnak érzem.

A sort a Sacoph című szerzemény zárja. Sajnos túlságosan nagy lelkesedéssel nem tudok szólni erről sem. A basszusgitár pazarul szól, és a kezelője, bizonyos Johnny egészen kiváló zenész. Azonban a gitáros a legócskább közhelyeket villantja meg, legalább négyszer nekifut a különböző témáknak, hátha sikerül valami maradandót alkotnia, ám hiába, mindezt a Grateful Dead, az Iron Butterfly vagy a Traffic ezerszer eljátszotta. Nem arról van szó, hogy a XXI. században nem lehet a hetvenes évek stílusában nyomulni, hiszen pontosan ennek a reneszánszát éljük, és szerencsére jelentős a kiemelkedő bandák száma, a gond ott van, hogy a sablonokat meg kell tölteni tartalommal, mert önmagában csak légpuskából történő lövöldözésnek tűnik az egész produkció.

Azoknak ajánlom, akik a fent említett előadókat annyira kedvelik, hogy a lemezeiket már unalomig játszották és valami új húsra vágynak ebben a pszichedelikus fuzz vonalban. Azok óvakodjanak tőle, akik dühödt üvöltések, acsarkodó hörgések vagy fejszaggató témák nélkül nem tudnak elképzelni egy jó lemezt. Leginkább közepes élmény a "3EESUS", bizakodjunk a jobb folytatásban!

5/10
beesus_band2020_2.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr3115602760

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.