BENIGHTED - Obscene Repressed (2020)

2020. április 10. - Dan696

980860.jpg

A francia Benightedet nagyjából hat éve fedeztem fel, a "Carnivore Sublime" környékén. Elsőre nem mondanám, hogy különösebben megfogott volna, jópofa volt, de semmi olyan, amit az előtt ne hallottam volna. Meghallgattam, tudomásul vettem, nem foglalkoztam vele tovább. Aztán kijött 2018-ban a "Necrobreed", melyre kíváncsiságból ráhallgattam és amit akkor tapasztaltam, az teljesen megváltoztatta a véleményem.

Semmiben nem volt más, mint a korábbi lemezeik (leszámítva a korai black metal korszakukat, de ezt mára teljesen elhagyták), mégis valahogy érettebbnek, sokszínűbbnek éreztem. Mondanom sem kell, teljesen rácsavarodtam az albumra. Azóta is gyakran előveszem. Pont ezért kifejezetten hallani akartam az "Obscene Repressed" albumot, ami, nos, jött, látott, és a cél előtt majdnem pofára esett a saját cipőfűzőjében. 

Eredetileg egy track-by-track kritikát akartam, melyet - hogyha az előző lemezből indulok ki - remekül meg is lehetett volna valósítani. Itt viszont két meghallgatás után rá kellett jönnöm, hogy sajnos annyira nem sokszínű a lemez, hogy értelme legyen. Nagy általában is nehéz beszélni róla, mert ugyan viszonylag átlagos death/grind zenéről van szó, viszont hasonlóan például az amerikai Cattle Decapitationhöz, annyi sajátos világa, egyedisége van, ami miatt nem tudom annyival letudni, hogy ez egy jó death metal album, sziasztok.  

Kezdeném azzal, hogy az alapfelállás nem változott. Brutális, kompromisszummentes death/grind dalok, olyan vokálokkal, melyekről - hogyha először hallod, akkor - nem hiszed el, hogy emberi lényből jön. Mindezt három különböző nyelven, angolul, németül, franciául. És persze az elmaradhatatlan vendégénekesek, akikből ezúttal három is van: a német Cytotoxin soraiból Grimo, a The Starving Beast című dalban, a Disbeliefből Karsten "Jagger" Jäger, aki a Scarecrow-hoz teszi hozzá a sajátját, illetve mindannyiunk kedvenc Jamey Jastája a Hatebreedből, aki az Implore The Negative című tételben hallatja jellegzetes orgánumát. 

Körvonalaiban tehát egy kifejezetten ígéretes albummal van dolgunk, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tetszett, amit hallottam. A probléma a kiszámíthatóság, a patikamérleg-érzet. A csapattól jól megszokott paneleket hallunk: egy kis grindcore, egy kis hardcore, helyenként masszívan floridai death-hatások, hol rémisztően kimért tempójú, de atombunkeri mélységből felhörgött vokál, hol meg totálisan idegbeteg vonyítás, néha szélvész gyorsasággal, már-már brutális death metalba oltott speed rap. Ráadásul mindezt majdnem 45 percig, mondjuk ehhez hozzá tartozik, hogy ez a plusz két dalt tartalmazó limitált kiadás hossza, amit ezúton is köszönünk, hogy a magazin rendelkezésére bocsájtottak. Maga az album 12 dal, viszont ezen a kiadáson van egy bónusz saját szám, a The Rope, illetve egy Slipknot-feldolgozás, a klasszikus Get This című dalé. 

Vissza az albumhoz: maradjunk egy kicsit az alapkiadás hosszánál! Ez úgy 35-40 percet jelent, ami nem tűnhet soknak a műfaj veteránjai számára, viszont hosszú idő után először úgy érzetem, hogy pont akkor van vége, amikor vége kell, hogy legyen. Bevallom néha tényleg fárasztó hallgatni, pedig alapból Mardukot, Anaal Nathrakh-ot meg ilyeneket hallgatok, de itt most valahogy úgy érzetem, hogy sok. Nem rossz, nem unalmas, csak egyszerűen tömény. 

Amit fontosnak érzek kiemelni, az az album, és úgy általában a Benighted zenéinek hangulata, mert az, mint mindig, most is elképesztően erős. A banda a sátánozás után egy brutális hajtűkanyarral váltott a különböző mentális zavarok és pszichológia világába, azon belül is nagy hangsúlyt fektetve a gyerekekkel kapcsolatos szellemi torzulásokra, illetve arra, ahogy ők felfogják a világot. Emiatt egy nagyon érdekes, de egyben ijesztő atmoszféra uralja a csapat munkásságát. Persze jó death metal gárdához méltóan azért előkerülnek a sablon sorozatgyilkosos, darabolós dalok is, de jó látni, hogy vannak még bandák, melyek mernek mélyebbre ásni bizonyos témákban, és nem ragadnak meg a "csak a gore legyen, és már nyertünk magunknak egy legalább száz fős közönséget" módszerénél. 

A zene továbbra is súlyos és technikás. Ezen a téren nem történt változás. Kévin Paradis továbbra is az egyik kedvenc dobosom. Úgy üti a cájgot, hogy attól leszakad az ég. Tempóváltásai jól kimértek, hatásosak. Pierre Arnoux szintén hozza a megszokott szintet háttérvokálban is, és basszusdöngölése is több, mint kielégítő, mi több, olyan súllyal nehezedik a hallgatóra, hogy élőben el tudom képzelni, hogy ez egy hangrobbanás lehet. A gitáros duónkat alkotó Emmanuel DalleFabien "Fack" Desgardins páros remek riffeket szállítanak, bár most mintha az eddigiekhez képest valamivel spontánabbul szólnának a témák, kicsit ösztönből születtek érzésem szerint. A mikrofon mögött feszítő Julien Truchan teljesítményét már dicsértem eleget, arra most nem térnék ki külön. 

Összességében jól sikerült az "Obscene Repressed", viszont az tény, hogy kell egy bizonyos befogadókészség hozzá és néha kicsit több türelem, mint egy átlagos extrém metal albumhoz. A műfaj szerelmeseinek és a banda rajongóinak kifejezetten ajánlott, a többieknek viszont csak akkor ha tényleg nagyon kalandvágyónak érzik magukat. 

8/10

311282.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr3215602048

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.