WOLF - Feeding The Machine (2020)

2020. április 10. - chris576

press_cover_01_12.jpg

Érdekes, hogy a heavy metalt sokan afféle gyűjtőfogalomként használják a metal kifejezés helyett, holott ez is csak az egyik ága a műfajnak. A másik furcsaság számomra pedig az, hogy a többség a Black Sabbath-ot tartja a stílus szülőatyjának. Nem áll szándékomban átdefiniálni bizonyos dolgokat, de szerintem a heavy metal sokkal inkább a Judas Priest, Iron Maiden zenekarok stílusát hivatott szimbolizálni. Azt viszont nem állítom, hogy a Black Sabbath sosem játszott heavy metalt, ám az nem az Ozzy-éra keretein belül valósult meg, sokkal inkább a Dio fémjelezte időszakban ütötte fel a fejét.

Az 1995-ben alakult svéd formáció, a Wolf klasszikus, tradicionális heavy metalban utazik, mely nem összekeverendő a korai Black Sabbath jazzes, progos, doomos hard rock muzsikájával. A heavy metal legfőbb jellemzői a harmonikus gitártémák, a zakatolós riffek, a tekerős gitárszólók. Továbbá ez a műfaj termeli ki a legtöbb aranytorkú énekest (a hard rock mellett). A lassan már veteránná érő Wolf sem szűkölködik a jobbnál jobb riffekben, gitárszólókban, de énekes fronton azért van még hová fejlődniük. Nem rossz a srác hangja, de nem is villant igazán nagyokat, amolyan középkategóriás a végeredmény. Ám ezzel sincs különösebb baj, mert nem hamis, csak lehetne egy kicsivel erőteljesebb.

A "Feeding The Machine" a banda nyolcadik sorlemeze; az előző albumuk hat éve jelent meg, szóval ideje volt már előrukkolniuk valamivel. A tizenkét dalt tartalmazó korong lendületes és erőteljes, hagyományőrző szellemiségben fogant, tipikus heavy metal anyag. Ha visszatekintünk a csapat korábban megjelent dolgaira és összehasonlítjuk a legújabbal, akkor egyértelműen kirajzolódik előttünk a kép, hogy a Wolf maradt szépen a megalakulásukkor kitaposott ösvényen, maximum minőségbeli fejlődést tapasztalhatunk itt-ott.

A riffekkel minden rendben, zakatolnak ahogy kell, a gitárszólók is adják, a ritmusszekció pedig hozza a betonbiztos alapokat. Az énekesre visszatérve pedig azt kell mondjam, hogy alapjában véve nagyon jó hangi adottsággal rendelkezik, de mintha nem akarná rendesen elengedni magát. Olyan, mintha egy lusta Rob Halfordot hallanánk. Viszont ha már Rob bácsi neve is felmerült, akkor ez valamilyen szinten inkább már dicséret, mintsem negatív kritika. Na, ebbe még én is belezavarodtam - mindenki úgy értelmezi, ahogy akarja…

Amikor egy album szerzeményei közül egyik sem lóg ki a sorból sem minőségileg, sem pedig szerkezeti felépítését tekintve, akkor általában bajban vagyok a dalok külön-külön elemezgetésével. A "Feeding The Machine" olyannyira egységes, hogy most el is tekintenék ettől. Ezzel persze nem azt akarom sugallni, hogy tök egyforma tételek alkotják a nagylemezt, egész egyszerűen csak arról van szó, hogy nincsenek olyan mértékű tempó-, illetve koncepcionális jellegű váltások, melyek megtörnék az anyag egységét, illetve lendületét.

Mind a tizenkét dal nagyon jól kidolgozott, színes, ötletes. A háromnegyed óra játékidő úgy repül el, hogy észre sem vesszük. Az előzetes kislemezdalok alapján jómagam már nagyon rá voltam izgulva az albumra. És tulajdonképpen nem is ért csalódás: pontosan azt kaptam, amit vártam. Ha az énekes egy kicsit jobban megerőltetné magát, akkor ez a banda azonnal felkerülne a felső ligába.

A "Feeding The Machine" 2020. március 13-án jelent meg a Century Media Records gondozásában. Nagyon jó anyag; számomra eddig az idei év legjobb heavy metal lemeze.

9/10

resize_of_press_photos_01.jpg

Fotó: Therés Björk

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr9915603156

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.