ELDER - Omens (2020)

2020. április 22. - Kovenant

omens_front_rgb_1000x1000.jpg

Hosszabb pályaívet befutó rockzenekarok, de tágabb értelemben bármely alkotóművész örök problémája a megújulás és önazonosság kettőssége, még inkább áthidalhatatlan ellentéte. Egy bizonyos idő elteltével az önismétlés és az unalomba fulladás veszélye fenyeget mindenkit, aki rendszeresen a világ elé tárja gondolataiból, élményeiből és érzelmeiből összegyúrt műveit. 

Ha az illető szerencsés, egyedi hangjával és kifejezésmódjával akár évtizedeken keresztül is kitartó közönséget tud felépíteni maga köré, mely pontosan azért szereti és várja újabb és újabb alkotásait, mert az, aki. Minden ilyen művészre több tíz- vagy százezer sikertelen próbálkozó jut: én például bármiben meg tudom nézni Jack Blacket, mert egész egyszerűen imádom ennek az őrültnek a dolgait. Felvidít és energiát ad át, ami bizony nagyon ritka kincs.

Azonban nem mindenki ilyen szerencsés: az AC/DC vagy a Motörhead teljes karriert épített a három-négyakkordos, blues-alapú hard rockra, de ők egyszeri, megismételhetetlen csodaként szárnyaltak végig pályájukon és hiába mondja minden szakértő elegánsan eltartott kisujjal, hogy mennyire primitív a zenéjük, mégsem sikerült senkinek még csak a nyomukba sem érni soha.

Ha egy rettenetesen túlzsúfolt színtéren kell alkotni a kilencvenkilencedik bandaként, akkor óhatatlanul felmerül a változás kényszere. Számtalan olyan csapatot ismerünk, mely fejlődés címszó alatt állt elő hirtelen valami olyannal, ami bizony gyökeresen ellentétes volt korábbi dolgaival, aztán elnéző mosollyal intézte el az értetlenkedő közönséget. Sosem értettem, hogyha egy metalbanda hirtelen elektronikus, ráadásul teljesen sablonos-generikus popzenével áll elő, az mitől előrelépés és fejlődés. A teljes stílusváltás mögött általában bizonytalanság, útkeresés és (valljuk be) sikertelenség bújik meg.  

A 2006-ban megalakult amerikai Elder afféle stoner doom csapatként indult, ráadásul a keménykötésű fajtából. 2008-ban jelentkeztek debütalbumukkal, melyet ha ma a Stickman Records gondozásában április 24-én megjelenő ötödik sorlemezük, az "Omens" után meghallgatunk, olyan érzésünk támadhat, hogy két teljesen különböző brigád játszotta fel ezeket az anyagokat. Ha azonban szépen sorban végigmegyünk a teljes diszkográfián, akkor bizony tényleg ritkaságszámba menő, szó szerint organikus zenei fejlődést tapasztalhatunk meg az amerikaiak munkásságában.

A friss korongot öt, tíz perc körüli játékidővel rendelkező tétel alkotja, melyekben kifejezetten hangsúlyos szerepet kap Fabio Cuomo vendégzenész billentyűs játéka. A legjobban talán a pszichedelikus progresszív rock jelző illene rá erre a produkcióra, mert ma már a metalnak nem igazán találjuk nyomát a dalaikban, de ez korántsem jelenti azt, hogy a súlyosság is eltűnt volna az Elder zenéjéből. Sőt, a fantasztikusan összetett, többszörös tempó- és témaváltásokban tobzódó számok telis-tele vannak kifejezetten horzsoló riffekkel, de ami a számomra rendkívül örömteli volt, az a szépség jelenléte az egész lemezen.

Tudom, a metal kilencven százaléka nem a szépség zenei kifejezéséről vagy megvalósításáról szól, hanem az agresszióról és a düh, az energia kontrollált vagy éppen teljesen kontrollálatlan módon történő kieresztéséről. De régi visszatérő mantrám, hogy a mai fémzenéből jórészt kiveszett a lélek: mechanikus, szinte sportteljesítményekre hajazó produkciók születnek, melyekkel nem alakulhat ki a hallgatóban érzelmi azonosulás.  A jelenkori metal másik végletét pedig a giccses, nyálas, túltolt érzelmeskedés fedi le, melyet ugyanúgy taszítónak érzek, mint az eszetlen, embertelen brutalitást. 

Nos, az Elder úgy tud érzelmeket kialakítani dalaival, hogy azok mindegyikében megjelenik a szépség: a fantasztikus mennyiségű és kidolgozottságú ikergitáros dallamvezetés vagy éppen a pszichedelikus, kozmikus távlatokat bejáró ábrándozás mind-mind erről szól (lásd a Halcyon című nóta varázslatát). Nem egyszer természetesen beugorhatnak a hetvenes évek prog-rock óriásainak (Pink Floyd, Yes) megoldásai, eszközei, de az Elder olyan távol áll bármiféle plágiumszagú hozzáállástól vagy éppen - túlzott eufemizmussal szólva - tiszteletadástól, amennyire az egyáltalán elképzelhető.

Egyetlen észrevételem van csak az egészen szenzációs lemezanyaggal kapcsolatban: a hangszeresek teljesítménye és melódiái, valamint a dalok komplexitása olyannyira lenyűgöző, hogy Nick DiSalvo zenekarvezető, énekes-gitáros hangja és énektémái már bizony kevésnek bizonyulnak. Nem arról van szó, hogy bántó vagy éppen rossz lenne a vokális teljesítménye, hanem inkább arról, hogy az Elder fejlődése már meglépte azt a szintet, hogy egy vérbeli, profi énekes érdemben tudna hozzájárulni a zenekarhoz.

Egyelőre teljesen elképzelhetetlennek tartom, hogy az "Omens" ne kerüljön föl év végi toplistánkra. Idén eddig még nem nagyon jött szembe velem hasonlóan varázslatos, ezerszeri újrahallgatást követően is egyre gazdagodó élményt kínáló alkotás a metalszíntéren. A bevezetőben feltett kérdésre vagy problémára pedig az Elder pályája szolgál megoldásként: organikus, fokozatos fejlődés, no meg szakajtónyi tehetség kell ehhez, a többi pedig már megy magától.

9,5/10

elder_2020_05.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr3115574102

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.