SPELL - Opulent Decay (2020)

2020. április 26. - Mr.Zoom

a2897352147_10.jpg

Talán nem árulok el nagy titkot, amikor elmondom, a lemezkritikáink végén található bandaképeket általában a kiadókon vagy az előadókon keresztül kapjuk, és nem csak úgy lehorgásszuk valahonnan az internetről. Ha a csapat Facebook-oldaláról veszünk egyet kölcsön, akkor is egyeztetünk előtte az adott zenekarral. Mint ahogy jelen esetben a kanadai Spell együttest is megkerestem kérésemmel, és ők örömmel mentek bele a fotó engedélyezésébe. A vancouveri fiúk, odaát a nyugati parton nem sejtették, hogy legújabb kiadványukat amolyan állatorvosi lónak szánom sokak okulásra, akik hasonló fába vágják fejszéjüket…

Rögtön belecsapok a lényegbe: csak azért, mert jól tud zenélni valaki, még nem muszáj zenekart alapítani. Ki kell várni a megfelelő alkalmat, az összeillő tagokat, és az sem rossz, ha legalább egy fő a csapatból erős dalszerzésben. Mert különben a belefektetett energia nem térül meg. A hanglemez úgy megy el az ember mellett, mintha ott sem lenne. Pedig senki nem vitatja a hangszeres tudást vagy a műfaj iránti elkötelezettséget, mégis, mindez kevés.

Azt sem igazán értem, és nem is érzem indokoltnak, hogy egy hetvenes évek zenéjét kedvelő és előadó mai zenész úgy nézzen ki, mintha most jött volna a Woodstock-fesztiválról. A kanadai trió videóját nem voltam képes mosolygás nélkül megnézni, miközben végtelenül tisztelem a zenei vonalat, amelyen haladnak, a külső megjelenésük elképesztett. Ha Madame Tussaud panoptikumába kellene egy összeállítás arról, milyen is volt egy korabeli hard rock banda, akkor róluk tökéletes mintát lehetne venni. Nem gondolom, hogy a hosszú haj, tömött bajusz nélkülözhetetlen kellékei ennek a műfajnak, lásd mondjuk a Spell legnagyobb példaképét, a Rush zenekart, és akkor el is érkeztünk magához a zenei anyaghoz.

A három kanadai zenésztől hallott megoldások túlnyomórészt a három kanadai zenész öröksége előtt tisztelegnek, ez olyannyira egyértelmű, hogy a nyitószámból 30 másodperc is elég ennek megállapítására. Olyannyira így van ez, hogy Cam Mesmer énekhangja meghökkentően egyezik Geddy Lee orgánumával. Ez persze nem baj, az is érthető, ha honfitársak lévén szeretik a nagy elődöket, de ha nekem olyan hangom lenne, mint Mesmernek, akkor legalább kerülném a Geddy Lee-re jellemző fordulatokat, vibrátókat, hogy ne aggathassa rá a csapatunkra senki a másolat vagy utánzat címkét.

Hozzá kell tenni, ha valaki nagyon szereti a bálványait, akkor még mindig szerencsésebb egy tribute-bandában annak feldolgozásait nyomni, mint elsajátítani a hangzást, és ennek szellemiségében alkotni. Nagyon fontos elmondanom, a Spell egyáltalán nem gyenge banda! Még csak kópiának sem nevezném, mert ez is túlzás lenne. De ha csak néhány kisebb változtatást tennének a hangzással, már akkor komolyabb sikereket érhetnének el.

Az első számuk egy az egyben a Rush-t idézi, ezen nincs mit szépíteni, a másodikban pedig képesek voltak a Kiss – I Was Made For Loving You című nótájának a gitárdallamát megidézni, amitől azt hittem, hallucinálok, és vissza kellett hallgatnom, hogy elhiggyem, de aztán a lemezidő előrehaladtával egyre inkább magam előtt láttam a saját arculatukat, ami nagyon érdekes. Olyanok, mint egy férfinak maszkírozott nő, akiről elkezded letörölni a festéket, és kiderül, hogy a máz alatt valaki más lapul.

Az első 3-4 szám elsuhogott a távolba, majd arra lettem figyelmes, hogy feltűnően lanyhul már a Rush-párhuzam, enyhül a progresszivitás is, szépen csordogálnak át szimpla rockba. A Dawn Wanderer című tételben van egy fogós, gyönyörű gitárdallam, és egyáltalán, a gitáros Graham McVie teljesítménye az egész lemezen kiemelkedő, nagyon ízlésesen, kulturáltan játszik.

A nyolcadik felvétel általános megdöbbenést okozhat a hallgatóság számára, az Ataraxia nem más, mint egy hármójuk által énekelt a capella szerzemény, leginkább tradicionális brit folk dalok stílusában (a Steeleye Span és a Pentangle világa).

Ezt követi egy galoppos metalba hajló, hard rock tétel, kicsit vékonyabb énekmegoldásokkal, ellenben remek gitárriffekkel, ügyes tempóváltásokkal, majd, hogy ne legyen túl pozitív a végső konklúzióm, a záró szerzemény, a Saturns Riddle megint akkora Rush-utánérzés mint egy ház. Most mit lehet mondani erre, és úgy egyáltalán egy ilyen lemezre? Leginkább azt, hogy ha nincs ihlet, érdemes várni. A többi majd jön magától. A külsőségekkel pedig aligha lehet ma túl sok madarat megfogni, bár ez tűnik a legegyszerűbb módszernek, nem igazán célravezető.

A Spell egyébként 2013-ban alakult, ez a harmadik nagylemezük. Az első volt a "The Full Moon Sessions" 2014-ben, majd jött a "For None And All" 2016-ban, és most itt az "Opulent Decay". Akinek tetszettek a most mellékelt videók, bátran tegyenek próbát velük!

6/10

93852477_1499845563528873_8639643512691752960_o.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr1515641580

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.