OMEGA INFINITY - Solar Spectre (2020)

2020. április 27. - Kovenant

676078_1.jpg

A végtelen űr embertelensége, idegensége, a semmi kietlensége, a csillagok és galaxisok közötti milliárd fényévnyi üresség, gyakran kiegészülve a lovecraftiánus kozmikus rettenettel, nem kevés metalzenészt ihletett már meg. A nemzetközi felállású friss projekt, az Omega Infinity most az amerikai dark fantasy író témái nélkül mutatja be a világegyetem semmihez sem fogható és az ember által jórészt értelmezhetetlen távlatait, teszi pedig mindezt alapvetően a black metal eszközrendszerével és esztétikájával.

A kollaborációk korát éljük, ez kétségtelen: egy mai metalzenekar csak a legritkább esetben képes megélhetést nyújtani tagjainak, ez pedig hatványozottan igaz a stílus extrém oldalára, így nem meglepő, hogy a legváratlanabb együttműködésekre kerül sor egymástól akár földrésznyi távolságokra élő alkotók között. Az Omega Infinity Tentakel P. német multihangszeres, illetve az ausztrál Ne Obliviscaris énekesének, a Xenoyr néven szereplő frontembernek 2018-ban alakult csapata.

Tentakel P. a Todtgelichter nevű avantgárd black metal együttesének felbomlását követően hozta létre ezt a formációt és olyan kompozíciókat tervezett ennek keretében megjelentetni, melyek nem fértek volna bele anyabandája zenei világába. Ebben tökéletes társra lelt az ausztrál vokalistában, aki hasonló cipőben járt, így a Season Of Mist kiadó március 27-én meg is jelentette bemutatkozó anyagukat "Solar Spectre" címmel.

Az Omega Infinity alapvetően blastbeatekkel megtűzdelt, '90-es évekbeli black metalt játszik, ezt színesítik szintis-ambient, illetve helyenként kifejezetten indusztriális elemekkel. A debütalbum témája a Naprendszer, a számok szépen sorra veszik a bolygókat, így egyfajta asztronómiai tankirándulásban vehetünk részt (a bónusztétel egy Killing Joke-nóta átdolgozása, mely meglepően jól illeszkedik a teljesen más hangulatú korong atmoszférájába, habár szokás szerint semmit sem tesz hozzá a lemez értékeihez, igaz, el sem vesz belőle semmit). 

A rövid instrumentális intrót követően berobban a Mars darálása és itt máris találkozunk az első problémával, mely elsősorban technikai jellegű. Tentakel P. felel minden hangszerért és a hangszerelésért is, de minden bizonnyal a projektre szánt költségvetés miatt én bizony rettenetes dobprogramot hallok itt (remélem, tévedek), mely ütvefúróként vagy betonbontó kalapácsként adagolja a blastbeateket és konkrétan három másodperc múlva heveny fejfájást kapunk már mérsékelt hangerő mellett is. Ez az érzés aztán szépen végig is kíséri az egész korongot, óriási mértékben csökkentve a befogadást.

A Venus indusztriális menetelése, majd a Jupiter doomos vánszorgása kicsit lenyugtatja az atmoszférát, ráadásul Xenoyr kifejezetten jó, tiszta énektémákat hoz be a legváratlanabb pillanatokban, egyszóval az Omega Infinity sokféle eszközt bevet a változatosság érdekében (énekfronton a blackes károgás, a deathes hörgés és a már említett tiszta ének is szerepet kap).

Azonban ahogy haladunk előre a dalok terén, ezeknek az erőfeszítéseknek az eredménye egyre kevésbé lesz kézzelfogható: sokadik hallgatásra sem sikerült különválasztanom ezeket a tételeket, melyek szinte teljesen egyforma gyártósablonban készültek. Az eszeveszett blastbeat, a monumentálisnak szánt, azonban leginkább kásás érzetet keltő hangszerelés mind-mind hozzájárul ahhoz, hogy az egész album egybefolyik és hiába az alig háromnegyed órás játékidő, indokolatlanul hosszúnak tűnik fel a hallgató számára. 

Tentakel P. anyabandája, a Todtgelichter avantgárd feketefémként határozta meg önmagát, de érdekes módon ennek semmi nyomát nem találtam itt: a kíméletlen darálást meg-megakasztják ugyan az ambientes-szintis bebambulások, de még atmoszferikusnak sem igazán lehetne nevezni ezt a zenét, mert nincs kellő idő a hangulat kidolgozására. Egyedül a Neptune című szám indul érdekesen, hogy aztán egy lassan vánszorgó, talán doom/death metalként definiálható dallá teljesedjen ki, kiváló női énekkel megtámogatva.  

Szó sincs arról, hogy az Omega Infinity bemutatkozása reménytelen vagy éppenséggel érdektelen lenne, de sok izgalmat sem igazán tartogat. Ez a blackened death metal / doom / death vonal is rettenetesen túlzsúfolttá vált mára, ahhoz pedig, hogy a projekt valóban kitűnjön a mezőnyből, sokkal több eredeti megoldás és érdekes, memorizálható dallam kellene ide. Mindenesetre kíváncsian várom az Omega Infinity jövőjének alakulását: remélem, hogy lesz folytatása a dolognak és a következő albumon a formáció már - elhagyva a Naprendszert - a valódi mélyűr felé veszi az irányt.

7,5/10

omega_infinity_michael_braun_edit_xenoyr_2.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr6915644424

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.