RITUAL KING - Ritual King (2020)

2020. április 28. - Mr.Zoom

a2533891112_10.jpg

Valamivel több, mint két hónapja vívódom e lemezkritika megírásával, végül úgy döntöttem, nekiállok a nemes feladatnak. Azért nehéz, mert ez egy olyan album, melyet ugyanúgy lehet az egekbe emelni, mint az átlagba süllyeszteni, attól függően, éppen milyen hangulatban vagyunk, illetve milyen jellegű zene forgott mostanság a lejátszónkban. Ami engem illet, annyi az ilyen, és ehhez hasonló fuzz/stoner/doom banda a látóteremben, hogy többségüket veszni hagyom, már csak a legjobbak maradnak fent a szűrőmön, és azokat is lehetőleg egymástól időben távol adagolom, különben kikészülnék.

Úgy tűnik, nincs is egyszerűbb feladat egy old school riffekre épülő banda megalapításánál, egy dobossal, egy basszerrel és egy gitárossal elmegy az egész, sőt hallottam már dob-gitár, vagy dob-basszus felállású stoner/doom párosról is, akiket élőben néhány arra felbérelt kisegítő ember támogat. Ami azt illeti, a Cream sem állt túl sok tagból, nem beszélve Jimi Hendrix kísérőzenekaráról, a gond csak ott van, hogy ők nem pusztán a frázisokat pufogtatták, mint jelenlegi követőik túlnyomó többsége, hanem ténylegesen jó dalokat írtak. Na ez az, ami az újkori termésből leginkább hiányzik.

A Manchesterből származó, első lemezes Ritual King lehetne a nagy kivétel ebben az iszonyatos túltermelésben. Minden adottságuk megvan hozzá: pincemélyre hangolva, pompásan kígyózik a basszusgitár, a bődületes riffeket adagoló szólógitár is rendben van, a dobos sem egy nyeretlen kétéves, ahogy mondani szokás, még a dalszerzés terén sem tehetségtelenek, de mire a lemez a végére ér, már nem igazán kívántatja az újrajátszást.

Az első szám, a Valleys telitalálat. Ha az összes ilyen, vagy hasonló lenne, akkor már februárban lengettem volna a zászlómat ezzel a szalagcímmel: a Ritual King a régi rockzene új királya! Ez egy kifejezetten magával ragadó, erőteljes kezdés, a hangzás pedig annyira bombasztikus, hogy aki új hangfalakat vagy fejest szeretne tesztelni, bátran nyúlhat ehhez a lemezhez. Utána is néztem, Luke Clark keverte ki ezt a hangzást a manchesteri Eve Stúdióban. Nos, kiváló füle van hozzá, ez kétségtelen. Főként a basszus dominál, ennek valami elemi ereje van, de a gitár is gyönyörűen szól. A dobok, illetve cinek nem annyira finomak, ezt már megszokhattuk a műfajban. Néha nem ártana egy-egy stoner dobosnak belefülelnie egy modern kori thrash metal lemezbe, például az új Testamentbe, csak hogy képe legyen arról, milyen is egy igazán igényesen megszólaló dobhangzás.

A No Compromise még mindig nagyon pengén hangzik, ennél a tételnél még abszolút egy kerek tízes lebegett a szemeim előtt, és már fogalmaztam a külön gratuláló levelet a srácoknak, de már a harmadik tételtől éreztem egy kis sápadást, ami csak a 602 című, negyedik számtól állt be teljesen. Innentől nagyjából olyan érzés kerít hatalmába, mintha valójában ez a lemez instrumentális formában született volna meg, aztán egy ügyes ember később ráénekelt volna néhány helyen, ahol tudott. Különösen az utolsó negyedóra kelti ezt az érzést. Vannak olyan részek, amikor szinte meghökkentő az énekes belépése, annyira megszokja a fül az instrumentális megszólalást.

Ugyanakkor, instrumentális rockzenének ez egy kicsit kevés. Hiányoznak belőle az igazán fogós szólók. A gitáros riffelése példaértékű, tényleg taníthatná, valószínűleg tanítja is a műfajt, de a szólói, már bocsánat, sehol nincsenek. Egy második gitáros belépése óriásit dobna a banda szekerén, ebben biztos vagyok, már amennyiben képes lenne rendesen odatenni a kakaót, mert ezekben a témákban hihetetlen nagy erő van, sajnos kiaknázatlanul.

Kifejezetten gyenge, töltelékízű számot nem írtak. Ez a javukra szól. Még a már említett kis sápadással együtt is azt kell mondjam, az utóbbi idők legjobb stoner lemezét ők jegyzik. De ez egyben a vetélytársakat is minősíti. Tényleg borzasztó sok az egy kaptafára készült produkció. Ezek között kiemelkedik a Ritual King, de szerintem egyik klasszikus Black Sabbath-lemeznek sem ér még a közelébe sem, már ami a dalok minőségét illeti. Hangzásban, műfajhoz való hűségben, és riffekben tényleg királyok. A többit pedig meghozhatja az idő, mert még fiatalok a tagok, nem kizárt, hogy sokat hallunk még róluk, mint ahogy sajnos az is elképzelhető, hogy el fognak tűnni a süllyesztőben. Kár lenne, hiszen az alapokat tökéletesen tudják, és amikor csak felteszem ezt a lemezt, mindig kellemes élmény ér, bár azt is minden alkalommal megállapítom, hogy nagyon hiányzik valami erről a svédasztalról, és azt hiszem, pont a legfinomabb falatok.

Ezzel együtt csak ajánlani tudom a régi vágású rockzenék kedvelőinek, elsősorban a blues-alapú, kissé kásás gitártónus szerelmeseinek, ők nagyon fogják szeretni a bandát, és ha azt mondom, hogy a Ritual Kingnél lényegesen ismertebb, szintén manchesteri Gallagher-testvérek aktuális lemezeinél fényévekkel jobbak, akkor az máris egészen komoly elismerés lehet számukra. Márpedig ehhez nem férhet kétség.

8/10

0018433982_10.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr2415641698

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.