WARBRINGER - Weapons Of Tomorrow (2020)

2020. április 28. - Kovenant

894_warbringer_rgb_resized.jpg

Több éves távlatból rendkívül furcsa végignézni és visszatekintve értékelni akár a metalszíntéren időről-időre felbukkanó, felfutó, majd a feledésbe vesző trendeket. Ilyen volt a post-black metal, a '70-es évekbe nyakig merülő okkult rock, a deathcore, a stoner doom és minden bizonnyal így vonul be majd a rocktörténetbe széljegyzetként a neo-thrash metal vonulat is.

A '80-as évek klasszikus thrash metal bandáinak eszköztárát, megoldásait, riffjeit, szólóit az énekesek intonálásának szintjéig levevő, betanuló, majd kicsit megkeverve előadó bandák a kétezres évek végén bukkantak fel, a 2010-es évek első felében pedig gomba módra kezdtek szaporodni és egy időben olyan iszonyatos túltermelést produkáltak, hogy az egyik ámulatból a másikba eső ötvenes, veterán rockújságírók nem győztek hetente újabb és újabb rockmessiást és XXI. Slayert kiáltani egy-egy pimaszul fiatal thrashbanda kapcsán.

Persze általában elég hamar lecseng az efféle vásári mutatvány: a debütalbum még lehet érdekes, de aztán tovább kellene lépni, saját dalokat írni, hangzást kialakítani és a zenekar saját jogán megszerezni a hallgatóság szeretetét, nem pedig azért, mert tribute- vagy karaoke-üzemmódban kiválóan hozzuk Baloff, Hetfield vagy éppen Araya orgánumát. De ez nem szokott sikerülni és a második, általában érdektelen és kevésbé energikus lemez környékén ezek a csapatok el is tűnnek a süllyesztőben.

Sok ilyen brigádot ismerünk és sokukról rendszeresen is írtunk magazinunk hasábjain. Természetesen akadnak kiváló, a stílust progresszív módon megközelítő újabb generációs csapatok is, mint a Vektor (lemezkritikánk ITT olvasható), illetve néhány kitartó és tehetségesebb zenekar - belátva a retro-hullám tarthatatlanságát - határozottan más vizekre evezett, több-kevesebb sikerrel (ilyen például a finn Lost Society, friss albumukról ITT írtunk recenziót).

A 2004 óta működő amerikai Warbringer ennél finomabban dolgozik: szigorúan ragaszkodnak a thrash metal majd' negyven éve kialakult sablonjaihoz, de óvatosan, korongról korongra próbálnak mindig valami újat becsempészni a szigorú darálásba. Már előző, 2017-es anyaguk is ezeket a jegyeket mutatta (erről ITT írtunk) és az április 24-én a Napalm Records gondozásában megjelent hatodik soralbumuk, a "Weapons Of Tomorrow" is hasonló nyomvonalon mozog. 

A számtalan tagcserén és feloszlás-közeli helyzeten átesett együttes motorja John Kevill énekes, illetve Adam Carroll ritmusgitáros, akik körül a különböző, több-kevesebb ideig tiszteletüket tevő zenészek forgóajtó-módra érkeznek-távoznak a formációból. A tizenhat év alatt megjelent mindösszesen hat sorlemez is jelzi mindazon nehézségeket, melyekkel egy hasonszőrű bandának meg kellett és kell mind a mai napig küzdenie azért, hogy egyáltalán a színtéren maradjon.

A "Weapons Of Tomorrow" a thrash metal eszközszegény megközelítéséhez többféle társstílusból emelt át megoldásokat: egy kis tradicionális heavy/power, némi death és black metal, illetve az ősidőket idéző crossover thrash/hardcore is tiszteletét teszi, azaz a változatosságra nem lehet panaszunk. A 2016-ban csatlakozott Chase Becker szólói - bár általában igen rövidek, de - kegyetlenül eltaláltak és nagyon jól ütnek a szikár riffdarálás közepette.

Számomra nem annyira jön be John Kevill kicsit fejhangú üvöltözése, illetve rendszeresen eleresztett kurjongatása, de egyáltalán nem zavaró vagy kellemetlen a produkciója, sőt, azt inkább kifejezetten lendületesnek, energikusnak mondanám. A lemez hangzása hihetetlenül jó, tisztán, dinamikusan, elkülönülten szól minden hangszer, ha nem lenne elcsépelt a kifejezés, akár analógosnak is mondanám: tényleg öröm hallgatni az ezerszámra érkező digitális csikorgás között.

A tíztételes, bő ötvenperces anyagon nem igazán találhatunk töltetéknótát: érezhető, hogy sokat dolgoztak rajtuk az amerikaiak, a végletekig kidolgozták a részleteket és csak azt hagyták fent a korongon, amivel maximálisan elégedettek voltak. Egyedül talán a kvázi-ballada, a Defiance Of Fate esetében éreztem, hogy ezen még molyolhattak volna valamelyest, de végül megadtam magam, mert jólesett a konstans zúzás között egy kis pihenő is.

Ha összehasonlítom a 2017-es albumukkal a "Weapons Of Tomorrow" lemezt, akkor olyan óriási változást (netán fejlődést) nem érzek: mára a Warbringer tökélyre fejlesztette saját megszólalását és habár ők sem találták fel a meleg vizet, rendkívül megbízhatóan és korrekt színvonalon szállítják a kiérlelt, többféle finomságot is magába olvasztó thrash metalt.  

Ezeknek a stílusbővítéseknek köszönhetően az új albumot nyugodtan ajánlhatom minden metalrajongónak, alstílustól teljesen függetlenül, mert garantált, hogy mindenki megtalálja itt azt, ami miatt megszeretheti a dalokat és magát a bandát is. Hogy aztán ez pontosan mire is lesz elég a fénykorát már harminc éve maga mögött hagyott színtéren, arról fogalmam sincs, de a Warbringer kitartása és elkötelezettsége mindenképpen inspiráló.

9/10 

warbringer_150_creditalexsolca.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr1415644750

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.