CIRITH UNGOL – Forever Black (2020)

2020. április 30. - Chloroform Girl

cirithungol-foreverblack_high_800.jpg

Hétköznap munka helyett itthon ücsörgés és heavy metal lemezek hallgatása: kettő olyan dolog, amit valaki, aki felületesen ismer, azt hinné, hogy szívesen csinálok. Azonban tévedne: egyrészt enyhén munkamániás vagyok, másrészt kifejezetten kerülöm a heavy metalt. Akkor miért alakult mégis így ez az együttállás? Az első kérdésre a válasz a jelenlegi helyzet miatt kiadott kötelező szabadságolások. A másik pedig a már-már történelmi Cirith Ungol legújabb albuma, mely az én virtuális asztalomon kötött ki recenzió írásának céljából.

Bevallom, tartottam attól, hogy milyen lesz az első benyomásom az április huszonnegyedikén megjelent „Forever Black” albumról. Bár a hetvenes években alakult banda nevét adó A Gyűrűk Ura könyvnek nagy rajongója vagyok, a fantasy általában nem az a vonal, melyet a metalzenében keresni szoktam. Talán ez a névválasztás volt, ami miatt elsőre az elég sok mindent magába foglaló heavy metal helyett inkább a power metal kategóriába akartam tenni magamban a zenekart.

Szerencsére a lemez már a második számnál megcáfolta téves előítéleteimet. A Cirith Ungol zenéje 1970 elejéről származik, a ma ismert metalzenei klisék kialakulása előttről, ezt az eredetiségét pedig keresztülhurcolta magával tűzön-vízen, és évtizedeken keresztül. Mert azért akárhogy forgatjuk, ez a szűk ötven év nem vicc, hiába jött ki első albumuk megalakulásuk után kilenc évvel, „csak” a nyolcvanas években, azért azt beláthatjuk, hogy itt egyértelműen a senior korosztály képviselteti magát, az ennek megfelelő rutinnal és méltósággal.

Sokat változott a különböző metalzenei alfajok megítélése az évek során, főleg, ha a fiatalabb korosztály véleményét kérjük ki. Bár elvitathatatlan szerepe van a mai műfajok kialakulásában a metal régi motorosainak, tegyük szívünkre a kezünket: ha valaki odajönne hozzánk, hogy ajánljak neki valami nagyon, de nagyon durva zenét, hát nem Ozzy-t nyomnánk a kezébe. Nem voltam ott, így nem tudhatom, de megkockáztatom, a Cirith Ungol is mást jelentett a hallgatóknak a nyolcvanas években, mint most.

Talán az idő ilyen irányú szele volt, melyet a banda 1992-ben megérzett; egy nem túl jó fogadtatású negyedik stúdióalbum, és a tagok frontján jelentkező magas fluktuáció okozta csalódottság hatására a kilencvenes évek elején letették a lantot. Hosszúra nyúlt a pihenő, 2015-ben érezték újra azt a zenészek, hogy ők még nem végeztek, és igenis van még mondanivalójuk a metalszcénának. Ötévnyi koncertezés és dalszerzés után a Metal Blade Records gondozásában, ez év áprilisában adták ki ötödik stúdióalbumukat.

A lemez pedig olyan, mintha egy még sosem hallott, a nyolcvanas években készült anyagot húznánk ki a bakelitlemez finom, zörgős papírjából, és tennénk fel a lemezjátszóra. Energikus, dallamos gitárfutamok, tüttürü-tüttürü riffelgetés, kiabálós, de nem sikításba átmenő vokál, enyhén kásás hangzás; a Cirith Ungol egyáltalán nem árul zsákbamacskát. Lehet, hogy csak a koncertelvonás okozza, de már a sorrendben második dal, a Legions Arise ütemeire nagyszínpadot meg bőrmellényt vizionáltam, és szaladtam volna a műanyagpoharas fesztiválsörrel a színpad elé, hogy jobban megnézzem, ki játszik.

„Régi” műfajokban nem vagyok túl tájékozott, szégyen vagy sem, de nekem kicsit egybemosódik a glam rock a hajmetallal, a heavy metal pedig a power metallal. Így nagyon kellemes csalódás volt a lemez, mert nem támadták a hallójárataimat röhejességig menő mértékben epikus szólók, vibrátóban dúskáló kitartott sikolyok és túldramatizált, fantasy témájú szöveges betétek. A technikásság nem válik öncélúvá, a zene keménytökűsködése pedig megmarad azon a szinten, ahol nem nevetünk rajta, hanem őszintén, a szó legjobb értelmében szórakoztat.

A Fractus Promissum hamisítatlan, bőrnadrágos heavy riffjei hallatára nekem is kedvem lett volna előtúrni a szekrény aljáról a műbőr gatyómat (mostanra valószínűleg úgyis visszahíztam bele), és bedaueroltatni a hajamat. De nem csak az általam direkt sosem hallgatott, de mégis jól ismert hajrázós heavy metal riffekből jutott az albumra. Volt idő a lírára is; a fantasy-ballada Stormbringer olyan érzést keltett bennem, mintha a saját gimnáziumi ballagásomon lennék, de a zenetanár helyett a lógós hajú, Ossian-pólós osztálytársam szervezte volna a zenei aláfestést a bevonuláshoz.

A „Forever Black” egy, a nyolcvanas évekből ránk hagyott, az évtizedeket amortizálódás nélkül álló időkapszula, melyet kellemesen nosztalgikus élmény volt kinyitni. Persze a mai deathcore, avantgárd, blackened death és egyéb tömegpusztító fegyvereken szocializálódott fül számára a Cirith Ungol zenéje már-már tábortűz melletti énekelgetésnek hat, de ki mondta, hogy azt ne lehetne nagyon élvezni?

8,5/10

cirithungol-2020-main1.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr7515649628

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.