BEAST MUSIC - Darkness Only Knows (2020)

2020. május 04. - Mr.Zoom

a1903249340_10.jpg

Ez bizony az, aminek kinéz! Nem kell semmi rosszra gyanakodni, mert teljesen egyértelmű, hogy ez a lemez messze esik a kellemes élmény fogalmától. S hogy mennyire bestiális zenét szállít nekünk az első megjelenését az elmúlt napokban világra szabadító Beast Music, arra csak azt lehet mondani, embert próbáló még a kiadvány végighallgatása is (nemhogy az újrajátszása), de képtelen lennék lepontozni vagy ócska zajongásnak minősíteni, mert az értéktelennek tetsző felszín mélységében valódi értékeket látok.

Muzsikájuk ízig-vérig, vagyis az első hangjegytől az utolsóig kifogástalan trash-költészet! Csak aki nem lelkendezett még B-kategóriás, vagy ahogy mostanság mondani szokás ZS-kategóriás akciófilmek vagy sci-finek nehezen minősíthető, minden tudományosságot nélkülöző fantasztikumok látványvilágáról, az vetheti rám az első követ, amikor kijelentem, ehhez a fajta művészethez is komoly tehetség kell. Nem lehet a semmiből valamit gyártani, mert öt perc alatt kiderül, ha az alkotók csak úgy tesznek mintha… és közben a világon szemernyi ötletük sincsen. Ez a filmvásznon és a zenei színtéren sincs másképp.

A filmeknél maradva egy gondolatmenet erejéig: ugyan nem lett túl nagy kasszasiker sem a Barbarella, sem a Flash Gordon, sem mondjuk John Carpenter első rendezése, a Sötét csillag (1974), de ezek mind olyan alkotások, melyek látványvilágában van valami egészen különleges, semmi máshoz nem fogható zsenialitás, mely felülemelkedik a tartalmi sekélyességen. Hasonló a helyzet ezzel a négytagú post-punk, post-underground, leginkább letargikus indie rocknak nevezhető együttessel is.

Elkezdtem hallgatni az album dalait, és már az első szerzeménynél rögtön lázas tippelésbe fogott az agyam, vajon honnan jöttek ezek a zenészek? Feltételezhetően New Yorkból, honnan máshonnan? Annyira jellegzetes a CBGB és a Knitting Factory pódiumán fellépő alternatív előadók világa, hogy ezek ezer közül is felismerhetők… De ha mégsem, akkor mondjuk a portlandi/bostoni színtér is szóba jöhet, mert úgy tűnik, a Beast Music egyenes ági leképezése a Morphine, Three Colors, vagy Twinemen csapatoknak. Aki ezekben a körökben jártas, jól tudja, hogy az összekötő kapocs közöttük Dana Colley szaxofonos, aki kábító-hipnotikus dallammenetekkel dobja fel ezeket a többnyire monoton vergődéseket, és egy ilyen hangszer a Beast Music dalaiban is rendre szerepet kap.

A harmadik, végső tippem volt a texasi klubélet Monique Ortiz miatt, aki szintén nagyon hasonló, bár zeneileg lényegesen összeszedettebb dalokat ír, a maga keserédes stílusában.

Ehhez képest teljesen kész voltam a valóságtól, mely felülmúlta minden tippelgetésemet és össze is zúzta a zenei jártasságomba vetett hitemet, mert ezek a srácok még csak nem is amerikaiak! Az igazság az, hogy Toronto a bázisuk, és ehhez már tényleg nem tudok mit hozzátenni. Egy totálisan nagy arcon csapás az egész gárda, tokkal-vonóval, mindenestül. Igen, vonó is van, de csak a legutolsó számban, annyira még ne szaladjunk előre…

Az első szerzemény 1:45-ig valami borzalom. Persze lehet, hogy valakinek pont ez a felütés lesz a kedvence, nálam rögtön ledobta a lécet mínusz 7-re, de aztán 1:47 körül történik valami. Elkezdődik egy dal a dalban, és ez a fejlődés már kitart szépen a végéig. Nem csak a téma végéig, hanem egészen a lemezanyag zárásáig. Érezhetően megpróbál mindent kihozni magából a csapat és - ami mostanában nagyon meglepő - fokozatos rétegződést követve egyre élettel telibb, egyre karakteresebb dalokat oszt meg velünk.

Na persze… csak az ő viszonylatukban életerősek ezek a dalok, mert összességében ezt a jelzőt egy ilyen társaságra alkalmazni totális őrültségnek hat. A Beast Music ugyanis zsigeri alapon életunt, magába fordult, sötét, depresszív és minden, amit nem szeretünk magunkba engedni… Hogyisne! Még ez kellene! Nincs elég baja az embernek, még mások nyomorát is hallgassa, jöjjön inkább a vidám, optimista hangulatú Ossian-lemez vagy a Cirith Ungol fantasy-világa, vagy a Greyhawk-féle varázsló-metal, és nem egy ilyen vonagló-nyafogó énekesnővel felálló underground négyes… De!

Én magam egy kicsit másképp közelítem meg a dolgokat. Számomra teljesen mindegy, milyen a műfaj, milyen a felállás, mekkora formátumú az előadó, a lényeg az eredetiség és a hitelesség. Ha egy szóval akarom jellemezni: az őszinteség. Ebben a tekintetben a Beast Music (halkan mondom) fölötte áll az említetteknek. Hogy miért? Mert ezekben a dalokban olyan egyéni érzelmek kapnak helyet, melyekkel nagyon nehéz közönséget toborozni. Nagyon nehéz megtalálni hozzájuk a rajongókat, ha egyáltalán vannak ilyenek. Ez inkább önkifejezés a szó legtisztább értelmében.

És itt jönnek be a képbe azok a magyar alternatív zenekarok, akik nagyon hasonló vizeken eveztek a már sokat emlegetett nyolcvanas és kilencvenes években. Ilyen volt a Balaton, az Európa Kiadó, a Kampec Dolores vagy a VHK, hogy csak a legismertebbeket említsem, szintén sajátos-sajátságos nézőponttal. Csakhogy még nekik is volt egy viszonylag masszív bázisuk, hiszen akkoriban unikumnak számítottak a honi színtéren, míg ez a torontói csapat tényleg minden tiszteletet megérdemel, mert az Internet világában már nagyon nehéz, szinte lehetetlen egy ennyire rétegzenével érvényesülni.

Mintha ezt ők is hajszálpontosan így éreznék, és ha már veszett fejsze az ügy, akkor legyen tényleg az, még rá is dolgoznak, hogy abszolút non-kommerszek legyenek (lásd a másodikként beillesztett videoklipet: bőven ízléstelen kategória). Azt hiszem, szándékosan lepattintanak mindenkit, aki felelőtlen szórakozásra vágyik. Nem foglalkoznak senki véleményével. Nem is lehet kommentelni a számokat a YouTube-on. Éppen ez tetszik bennük nagyon, ez a fajta különc hozzáállás!

Hasonló lelkületű zenekar volt a magyar alternatív világban a Rituális Rémtettek nevű - egyébként jelenleg is aktív  - zenekar, akik olyan legbelső, általában magunkba zárt gondolatmeneteket énekeltek meg, melyeket általában nem szokás a hallgatók arcába tolni. A totális reményvesztettség, a kivert kutya érzés, a végtelen magány keveredett költészetükben egy csipetnyi humorral, ami a zenéjüket emészthetővé tette. Szóról szóra így érzem ezt a Beast Music esetében is.

Nem tértem ki a dalok jellemzésére, de a lemez mindössze nyolcszámos, ha csak érzékeltetem a karakterüket, már azzal sok poént lelövök. Néhány számcím ízelítőnek: Fucking Friday, Pretty When I Drown, To Be Alive - már ezek is sokat mondanak. A szövegeket egyébként el lehet olvasni a dalokhoz mellékelt kis videókban. Aki a fent emlegetett, akár magyar, akár amerikai zenekarok bármelyikét kedveli, és kellően erős az optimizmusa egy ilyen kalandozáshoz, bátran kattintson rájuk! Kevésbé derűs lelkületű egyének inkább kerüljék…

8/10

89677178_628010111098994_4287607796523859968_n.jpg

Fotó: Danszell Marshall

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr6915655986

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.