VADER - Solitude In Madness (2020)

2020. május 10. - Mr.Zoom

vader-solitude-in-madness.jpg

Ahogy azt legutóbbi recenziómban említettem, számomra majdhogynem teljesen mindegy milyen műfajban alkot egy zenekar, a legfontosabb, hogy érezze magáénak és tegyen hozzá valamit a már meglévő alapművek által lefektetett zenei örökséghez. Mindezt azonban könnyebb leírni, mint betartani, mert a lengyel Vader lemezének meghallgatásához komoly erőfeszítésekbe telt félretenni bizonyos előítéleteket, melyek általában olyankor jelentkeznek, ha egy csapat videójában kissé idejétmúlt látványvilág tárul az ember szemei elé és az előadásmód kapásból megkérdőjelezi a hangzóanyag valódi értékét.

„Bőrruhában, talpig vasban, nyeregben már a rocker nemzedék” - énekelte "Éjszakai bevetés" című nagylemezén a Pokolgép zenekar, és ez - legyünk őszinték - már akkoriban is a nevetségesség határán mozgott, bár én magam gyerekfejjel nagyon szerettem. 1989-ben az ilyesmivel még jelentős számú rajongótábort lehetett toborozni, még akkor is, ha a nemzetközi színtéren már leáldozóban volt a bőrkesztyűk, csuklószorítók, szegecsekkel kirakott övek divatja. Ezeknek a kiegészítőknek a viselése a nyolcvanas évek elején-derekán érte el zenitjét, és az évek múlásával fokozatosan kopott ki a metal berkeiből.

Csakhogy mindig voltak és lesznek olyanok, akiket nem érdekel a változás szele, és a jelek szerint az 1988 óta a színtéren lévő, s azóta sok-sok tagcserét megélt lengyel Vader tagjai is fütyülnek a korszellemre. Náluk még a mai napig nélkülözhetetlenek ezek a bizonyos, az én szemeimnek már teátrálisnak tűnő külsőségek, mint ahogy az általuk képviselt dallamos death/thrash metal sem próbál igazodni a jelenkor trendjeihez.

Annál inkább azokhoz a bizonyos nyolcvanas évekhez! Megszólal a Shock And Awe, és egyszerre robban a fülünkbe a Venom, a Slayer, a Grave Digger és még ki tudja hány banda, akik mind egytől-egyig ebben az évtizedben alkották kimagasló lemezeiket. Nyilvánvalóan 2020-ban ez már inkább nosztalgia, mint bármi más, nem is gondolom, hogy sok tinédzsert lesznek képesek megnyerni a dalaikkal, de talán ez nem is céljuk, inkább a negyvenes-ötvenes korosztály számára nyújtanak kellemes fél órát a "Solitude In Madness" nem kevesebb, mint 11 felvételével.

Ezek a felvételek elismerésre méltó technikai képzettségű zenészek kezei között formálódtak, minden fronton süt a profizmus a zenekarból: a dobos James Stewart (Berzerker Legion, Bloodshot Down) például egy igazi vadállat, óriási élmény az ő játékát és nem utolsó sorban a dobcucc hangzását végigkövetni a lemezen, és ugyanilyen elképesztő a gitáros Spider (Marek Pajak) szólózása is. Az énekes-gitáros Peter (Piotr Wiwczarek) hangadottságai nem engedik meg a túlságosan dallamos trükköket, ezért rekedt, mély ordításokkal fűszerezi ezt a felettébb hangulatos energiahordozót.

A mai időkben, amikor a sokat emlegetett túltermelés miatt néha nem könnyű figyelmet fordítani egy-egy lemezanyagra, ez a cucc úgy húz el a lejátszóban, mint a rakéta. Huss… már vége is van! Az összes tétel magas fordulatszámon robog, és sok mindennek nevezhető, de unalmasnak nem. Bestiális intenzitással dörrennek meg a rövid kis szösszenetek, 3-4 percben ugyan, mégis kiadós alapossággal. Néha egy-egy váratlan tempóváltás jót tett volna a szerzeményeknek, mivel szerkezetileg semmi meglepetés nincs bennük, azonban a fantázia hiányosságait nagyon jól leplezik a már említett kiemelkedően erős zenei alapok.

A Sanctification Denied vagy az Into Oblivion olyan régi nagy előadók vizein evezget, mint a Morbid Angel vagy a korai Death (ez utóbbi nagyon finom kis gitárbeszúrásokkal hengerel), nem véletlenül lett ebből a videoklipes nóta, csak hát ezek a füstködök és pózok, ezekből lehetett volna kevesebb. Tiszteletben tartva az előadók és követőik ízlésvilágát, azért annyit talán megjegyezhetek, hogy azok a bizonyos nagy elődök is szépen elhagyták ezeket a látványelemeket.

Hogy hol a helye a nagylemeznek az idei év death/thrash termelésében? Szerintem mindenképpen kiemelkedő munka, ha nem is éri el a Testament albumának nagyszerűségét, a Havok legújabb lemezével már fel tudja venni a kesztyűt, ami - tekintve a két zenekar közötti átlagéletkor különbségét - óriási fegyvertény. Nekem személy szerint jobban bejön Peter öblösebb orgánuma, erősebb hanghordozása, mint David Sanchez gonoszkodóbb éneke, de hogy a két lemez közül zeneileg melyik a jobb, ezt nehezen tudnám eldönteni. Oldschool szívem a lengyelekhez húz, ha tárgyilagos akarok lenni, akkor… de ezt majd a Havok kritikában…

9/10

vader_2_1.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr8215660746

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.