PARADISE LOST - Obsidian (2020)

2020. május 13. - Dan696

paradise_lost_obsidian_artwork.jpg

Kevés olyan csapat van a színtéren, mint a brit Paradise Lost. A '80-as évek vége óta vannak jelen, és ezidő alatt kis túlzással minden fontosabb underground műfajt végigzongoráztak. Death metal, doom metal, gothic, de még a new-wave-be és a klasszikus rockba is beletenyereltek. Tulajdonképpen példa értékű az a rizikóvállalás amit a csapat tanúsít egy-egy új albumnál. 


A műfaji ide-odaugrálás nagyjából 2007-ben szakadt félbe, az egyébként példátlanul sötét és nyomasztó "In Requiem" című albumnál. Akkor lassan elkezdte átvenni a doom metal az irányítást, persze csak szépen fokozatosan. A következő "Faith Divides Us - Death Unites Us", "Tragic Idol", "The Plague Within" (a kritikát ITT tudod elolvasni) és "Medusa" (ennek a kritikáját ITT találod) albumoknál ez a tendencia egyre erősödött, míg eljutottunk 2020-hoz és az "Obsisidan" című lemezhez. 

Büszkén vállalom, Paradise Lost rajongó vagyok. Nem volt még olyan lemezük amiről legalább egy pár dal ne vállt volna a kedvencemmé. Igen, még a popkorszakból is vannak kedvenceim. Mindezek ellenére igyekszem elfogulatlan maradni. Főleg, mert az "Obsidian" nem lett könnyű olvasmány. 

Ha nagyon zanzásítva szeretném összefoglalni a hallottakat, akkor azt mondanám, hogy ez a mostani lemez az előző kettő összemixelése. 50% tiszta, klasszikus doom metal, 50% melodikus, dallamos, leginkább The Sisiters Of Mercy-re hajazó gothic rock. Ez főleg az egyik, az előzetesen bemutatott Ghosts című dalnál üt ki, de az album egyik legjobb tételében, a Forsaken-ben is tetten érhető. 

Érdemes megemlíteni, régen volt ennyire szinkronban az album grafikai designja annak átfogó hangulatával. Az egész lemezt áthatja egy ilyen kellemetlenül fojtogató nihil és beszürkülés. Plusz jelen van a sorok között a "nagyon megvannak számlálva a napjaink" üzenet is. Ez már korábban is jelen volt, de most nagyon komoly hangsúlyt kapott. Emiatt bizonyos szempontból minimálisan visszaköszön a már korábban említett 2007-es album. 

Beszéljünk egy kicsit magukról a dalokról. Az albumot nyitó Darker Thoughts kellemes, már-már andalító dallamokkal és énekkel kezd, hogy aztán címéhez méltóan egy sokkal sötétebb tónust vegyen fel. Az elsőként bemutatott, megklipesített Fall From Grace egy hagyományosabb újvonalas PL-dal, kicsit keserédes kicsengéssel. A The Devil Embraced nyomokban megidézi a 2015-ös "The Plague Within" albumot, de nem ez az egyetlen áthallás. A záró Ravenghast kis túlzással egy az egyben az említett album záró dala, a Return ToThe Sun. Kiemelendő még a Hope Dies Young című tétel, mely még akár a "Shades Of God" albumra is felfért volna. 

Dicsérendő a zenészek teljesítményében, hogy egy ideje felhagytak a "minden albumnál meg kell váltani a világot" mentalitással. Nem azt mondom, hogy korábban ez folyamatos lett volna, de voltak albumok és korszakok, amikor ez nagyon jelen volt. Most úgy látszik, hogy sikerült bebetonozni az elképzeléseiket. A gitáros duónk, Gregor Mackintosh és Aaron Aedy atombiztos páros. Greg dallamai, szólói Aaron ritmusjátékával ötvözve mindig is olyan kombinációt alkottak, mely után nem lehet nem kedvelni a csapat zenéjét. Ráadásul aki már látta őket élőben, az tudja, hogy Aaron igazi jelenség a színpadon. 

A dobos Waltteri Väyrynen 2016 óta erősíti a csapat sorait, és remekül sikerült felvennie a ritmust. Idáig kétszer volt lehetőségem élőben hallani a srácot és mindig remek teljesítményt nyújtott. Egyébként, mellékes infó, időközben Alexi Laiho Bodom After Midnight nevű csapatába is leigazolt. Stephen Edmondson továbbra is remekül kezeli basszusgitárját. Most a doom vonal felerősödésével meg aztán végképp szabadjára engedheti a benne rejlő kraftot. A mikrofon mögött továbbra is Nick Holmes áll, és továbbra is hibátlanul szállítja a jobbnál jobb dallamokat és mogorva hörgéseket. Mióta ő áll a Bloodbath élén is, azóta egyre ijesztőbb hangokat sikerül előcsalnia magából. 

Azért, hogy ne csak jót mondjak, itt van néhány dolog, mely nem tetszett. Egy: az album rövid. Alap hossza körülbelül 45 perc. Két bónusz dallal 55. Alapból nem lenne ezzel bajom, a korábbi albumok is csak ritkán mentek 50 perc fölé, de itt hallani, hogy egyébként még lettek volna ötletek, és nagyon hirtelennek hat a lezárás. 

Kettő: kicsit sokszor reflektál az előző albumokra, korszakokra. Ez is olyan, hogy alapból nem lenne vele túl nagy gond, de kicsit azt a benyomást kelti, mintha a banda a saját múltjából élne. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nincsen új a nap alatt, csak kevesebb, mint amire számítottam. 

Összességében az "Obsidian" jó album lett. A zenekar rajongóinak maximálisan ajánlott, aki viszont új belépő, először inkább a korábbi albumokkal próbálkozzon, legalább az előző hárommal. Nem hibátlan, talán még egy picivel gyengébb is mint az előző, de még így is maximálisan ajánlható. Nem lesz az év produkciója, de én még sokszor fogom elővenni. 

8/10

paradiselost2020d.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr7115680266

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.