Mielőtt túlságosan elmerülnék a műelemzésben: a Mekong Delta, Watchtower, Coroner szentháromságból nálam egyértelműen fordított a sorrend. A svájci trió két örökbecsű nagylemeze ("Grin", "Mental Vortex") állandó visszatérője a lejátszómnak, míg esetenként becsúszik egy-egy Watchtower vagy Mekong Delta dolgozat is. Nem mintha klassziskülönbség lenne a fenti bandák között, hiszen átlagos hallgató alig tudná megállapítani, melyikük lemezét hallja, mégis, valahogy a berliniek rendre hátrébb szorulnak.
Mindez azonban jelentőségét veszti, amikor bármelyikük munkáit más zenekarokkal vetem össze. A tipikus tömegtermelésből magasan kiemelkedik mindhárom csapat. Azaz csak kiemelkedett, hiszen évek óta nem érkeztek hírek felőlük, azon kívül, hogy még hivatalosan nem oszlottak fel, túlságosan sok vizet nem zavartak az elmúlt évtizedben. A Coroner teljesen eltűnt, néhány válogatáslemez után mélységes hallgatásba burkolódzott, a Watchtower néhány éve kijött egy ígéretes folytatással ("Concept Of Math" - 2016), ám azóta semmi, míg a Mekong Delta utoljára 2014-ben adott ki lemezt.
Ebből következik, hogy a ”Tales Of A Future Past” hatéves szünet után érkezett el hozzánk, ami ugyan nem kevés idő, mégsem lehet ok a panaszra, mert ők legalább jelen vannak a legújabb érában is, és nem csupán a dicső múlt örökségét ápolják. A többes szám talán nem annyira indokolt: Ralph Hubert basszer lobogtatja egymaga a Mekong Delta zászlaját, s igyekszik alkalomról-alkalomra vállalkozó kedvű zenészeket találni ahhoz a félelmetes komplexitású zenei világhoz, melyet még 1987-ben, a bemutatkozó lemezen megálmodott magának.
Azóta szép számú muzsikus és énekes megfordult zenekarában, de az utóbbi években sikerült egy többé-kevésbé állandó tagságot maga mellett tudnia: Peter Lake gitáros 2007, az énekes Martin LeMar és a dobos Alex Landenburg (CyHra) 2010 óta van a gárdában (a legutóbbi lemezen Eric Grösch gitározott). Ha a legújabb kiadványt összevetjük a hat évvel ezelőttivel, akkor két dologra lehetünk figyelmesek:
1. Szinte teljesen eltűntek a thrash-gyökerek. A Mekong Delta mindig is egy őrült tempójú techno-thrash banda volt, ami már az "In A Mirror Darkly" esetében is erősen finomodott, mostanra pedig egyáltalán nem állja meg a helyét. Sem az énekmegoldások, sem a zenei alapok nem illenek bele a thrash metal műfajába, még az avantgárd thrash világába sem. A tempó kicsit lassabb lett, a zenei felfogás jóval érettebb. Amolyan progresszív power metal/rock lehet erre a megfelelő megjelölés.
2. Kevés a vokális szerzemény. A tíz számból ezúttal négy lett instrumentális. Mindig is legendás kísérletező kedv jellemezte őket, ezeket a kitekintéseket (szimfonikus, akusztikus) vegyítették a karcosabb rocktémákkal, szerették a hosszúra nyúlt átkötéseket, mégis, most úgy érzem, kicsit sok ezen a lemezen a szimplán instrumentális rész. Elsősorban azért, mert kívánná a lemez, hogy ugyanazt az energiát, melyet a hangszeresek nyújtanak, mutassa meg az énekes is.
Ez pedig sajnos a Mekong Delta sebezhető pontja évek óta. Olyannyira, hogy bajban lennék, ha meg kellene neveznem, ki volt a zenekarban a legjobb énekes. Számomra az amerikai Doug Lee által fémjelzett lemezeik a legkedvesebbek, talán ő mutatott fel kiemelkedőbb teljesítményt, de legyünk őszinték, ennek a szerteágazó, kalandozgató zenének a jellege nagyobb kaliberű hangot igényelne. Ami a jelenlegi énekest, Martin LeMart illeti, ő sem egy szirénázó típus. Mindent belead, amit csak lehet, de itt hadd tegyek egy technikai jellegű megjegyzést:
Mégis miféle keverés ez??? Tisztelt Uraim! A basszus óriási, ezt aláírom, de fent van az egekben, ezt nem lehet észrevenni? Én teljesen imádom a főnök basszusmeneteit, ez adja a Mekong Delta savát-borsát, na de ez bőven sok! Fele ekkora hangerőn is érvényesülne. Ugyanígy tolja neki izomból a többi hangszeres is, akik gondolom, ehhez igazodtak. Mi következik ebből? A nagylemez nyomokban éneket is tartalmaz. Igazából akkor tud itt az énekes érvényesülni, amikor csak egy gitár kíséri, nem egy teljes zenekar. Amint mindenki egyszerre rázendít, Martinnak kapaszkodnia kell! Na, persze ez náluk már hagyomány, hiszen az 1987-es bemutatkozó lemez énektémái szó szerint kinyomozhatatlanok, és kicsit olyan érzésem van (összeesküvéselmélet következik), hogy szándékosan lett mindig kísérő jelenség náluk az ének, mert így jobban figyel mindenki a zenei alapra, csakhogy ez nem más, mint kapitális baklövés.
Ami a számokat illeti, sejtelmes intró után nagyon jól indul a lemez a Mental Entropy-val, mely rögtön meg is mutatja, miért lett a kilencvenes években kultikus csapat a Mekong Delta. Tempóváltások, dallamtűzdelések, rendhagyó megközelítésű szólók, olyan basszusmunkával támogatva, ami előtt csak fejet hajtani lehet. A Colony Of a Liar Man követi a sort, és nem is rontja a színvonalat, eddig minden rendben. Azonban itt jön egy úgynevezett ”Landscape”, amiből négy is szerepel a lemezen és bármennyire is szeretem az ilyesfajta muzsikát, ez hat perc fölötti hosszúságban már nem annyira izgalmas.
Ugyanígy vagyok a többi "Landscape"-pel is, mindegyiknél erősen helykitöltés érzetem volt a lemezt hallgatva. Ilyenkor azt mondanám, de hiszen ti vagytok a Mekong Delta, miért nem csaptok hozzá valamilyen klasszikus darabot vagy kortárs zeneszerző művét (ne feledjük, az ”Egy kiállítás képeit" egy az egyben lemezre vették 1997-ben). Még mindig jobb, mint helyben topogni.
Összességében egyáltalán nem rossz a nagylemez, kiváló darab a Mindeater és a The Hollow Men is, sokat visszahoznak a régi szép idők hangulatából, ami már önmagában jó érzés. Sajnos úgy nagyjából a negyvenedik perc tájékán elkezd leülni kicsit az album, addig azonban minden negatívumával együtt, melyeket eddig említettem, nagyon is szerethető. Véleményem szerint az eddigi kiadványokhoz mérten nem lett előrelépés, azonban a jelenleg futó kortárs előadók között igazi gyöngyszem. Érdemes így kezelni a lemezt. Ki tudja, mikor lesz folytatása? Meglehetősen ínséges idők járnak az ehhez fogható kemény, de dallamokban bővelkedő, megjegyezhetetlenül összetett zenék kedvelőire.
9/10
