Rozsdagyár

BARISHI - Old Smoke (2020)

2020. május 27. - Kovenant

609298.jpg

Az egyik legjobb dolog a zenei újságírásban, hogy időről időre, a kiadóktól kapott rengeteg promóanyag között óhatatlanul belefutunk egy olyan, addig általunk sosem hallott bandába, mely egyből lenyűgöz és visszaadja a rockzenébe vetett hitünket. Ennek ellentéte viszont az, amikor az így megkedvelt csapat következő, nagy várakozással kísért lemeze nem igazán azt nyújtja, amit mi szeretnénk.

A fentiekre tökéletes példa az amerikai Barishi: 2016-os, "Blood From The Lion's Mouth" című második korongjuk (kritikánk ITT olvasható) egyből az évi toplistánk előkelő helyére száguldott, nem véletlenül. Fifikás, mégis dallamos, ízig-vérig kortárs és rendkívül kreatív lemez volt ez, telis-tele a csak rájuk jellemző, egyéni ízű progresszív metallal. Azonban ahogy lenni szokott, a mára már tulajdonképpen hobbizenekarként működő teljes metalmezőny trendjeihez illeszkedően a kvartettből az album megjelenését követően szinte azonnal lelépett Sascha Simms énekes, így a kezdeti időkhöz hasonlóan ismét a hangszeres trió maradt meg a formációban.

A hosszadalmas átmeneti időszakot követően, mely frontember-kereséssel telt, végül Graham Brooks gitáros vállalta magára az énekesi feladatokat is. A Season Of Mist kiadó által április 24-én megjelentetett új stúdióalbum kapcsán azonban nem csak itt történt változás: egyrészt az előző anyaguk négy-ötperces, kompakt dalait felváltották a bő tízperces, többszörösen összetett szerzeménymonstrumok, másrészt maga a zene is szinte felismerhetetlenné vált.

Leginkább blackened sludge metal ma már a Barishi zenéje és bár a progresszivitás a gitárszólókban, gitárbetétekben még nyomokban megmaradt, Graham Brooks teljesen más vokális teljesítménye okán is egy alapjaiban megváltozott csapattal van dolgunk: hogy ez aztán jó-e vagy sem, fejlődésnek érzékelhetjük-e ezt vagy inkább visszalépésnek, az már talán leginkább egyéni ízlés kérdése.

Ahogy kezdtem megismerkedni a lemezzel, óhatatlanul a színtér másik nagyágyúja, az Inter Arma jutott az eszembe. Valahogy sosem tudtam megbarátkozni a Virginia állambeli, eszement extrém (sludge/death/black) metalt játszó és az ember idegrendszerét többszörösen próbára tevő csapattal: elismerem újító kedvüket és kompromisszummentes hozzáállásukat, de a produkciójuk valahogy nem igazán késztetett őrült újrahallgatásra (legutóbbi, eddigi legerősebb stúdióalbumuk kritikája ITT olvasható).  

A zenei irányváltásnak megfelelően a "Old Smoke" korong kifejezetten sűrű, sötét, gomolygó, miazmás atmoszférával bír, mintha a poklok legsötétebb bugyraiból kúsznának elő és tekerednének fel a lábunkon ezek a gonosz, fortyogó tételek. Gyakran élnek a disszonáns riffekkel és tördelt, szinte ritmustalan ütemekkel az amerikaiak és a végeredmény valóban súlyos élményt nyújt: ezek a mocsárízű nóták mintha húszkilós ólombetétként húznák le a fejünket és az agyunkat.

A dallamokat legfeljebb csak futó ismerősként üdvözölhetjük, leginkább a bekúszó gitártémák képében: ilyen például a nyitó The SIlent Circle hetedik percében megérkező melodikus oldás, de a korong talán leginkább befogadható és legkompaktabb tételében, az Entombed In Gold Forever című nótában már korántsem ilyen a helyzet, mert a szóló ott egy kaotikus, szinte death metalos aprítás gyanánt horzsolja le a fülünket.

Érdekes egyébként a lemez szerkezeti felépítése: az ötven percet három, bő tízperces kompozíció, egy szusszanásnyi akusztikus átkötés, illetve két hatperces, már-már hagyományosabb dal teszi ki. A csapat korábbi korszakának hangulatát talán pont a záró és egyben címadó darab, az Old Smoke hozza vissza, melyben végre helyet kap a tiszta ének és a dallamosabb megközelítés is, egyben ez a korong egyetlen valóban progresszívnak nevezhető tétele.  

Felemás érzéseim vannak a Barishi új anyagával kapcsolatban: egészen mást kaptam, mint amit vártam. Mintha egy másik zenekart hallgatnék és ezért sutba kellett vágnom minden korábbi elképzelésemet és elvárásomat is, így az értékelés is nehezebb egyúttal. Az amerikaiak előző albumai pontosan azért voltak kiemelkedőek, mert egyediek, sehová sem besorolhatóak voltak, ez az anyag azonban egészen hézagmentesen beilleszthető a mostanában divatos underground szcéna, a blackened sludge produkciói közé. Mintha igazából az veszett volna el, amiért érdekesnek hatott a Barishi: kifejezett csalódásnak nem igazán nevezném a korongot, mert a dalszerzői színvonal továbbra is kimagasló, de sajnálom ezt a váltást, nem igazán értem a miértjét.

8/10

barishi_3.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr8715719530

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása