TOP15 - A '70-es/'80-as évek legnagyobb amerikai AOR bandái

2020. május 30. - Kovenant

cover_36.jpg

Mielőtt a nyolcvanas években letarolta volna a heavy metal az Atlanti-óceán mindkét partját, az Egyesült Államokban a '70-es években, a brit hard rock zenekarok berobbanásával párhuzamosan kialakult a rockzenének egy olyan speciális ága, mely az amerikai zenei örökségre épült (blues, rock'n roll, country, folk, dzsessz) és melynek kifejezett célja volt a tömegszórakoztatás, a toplistás slágerek és albumok megírása. 

Ez természetesen a legkisebb mértékben sem mondott ellent a legmagasabb művészi színvonal megvalósításának, sőt, nyugodtan kimondhatjuk, hogy az alább felsorolt rockbandák a kor legkiválóbb hangszeres és énekesi, valamint dalszerzői teljesítményét nyújtották. Legendás zenészek és frontemberek, valamint a mára már klasszikussá nemesült hagyományos rockzene legnagyobb példányszámban elkelt albumai találhatók meg válogatásunkban.

Az AOR definíció az angol album-oriented rock, azaz suta magyar fordítással nagylemez-orientált rock kifejezést takarja: a rövidítés nem zenei stílust, hanem sokkal inkább (FM) rádiós formátumot jelöl. A számtalan amerikai regionális és egyetemi rádióadó a hetvenes években a jól ismert kislemeznóták mellett egyre inkább az adott zenekar albumainak többi számát is játszani kezdte, így hosszabb műsorlisták kiépítésére is alkalom nyílt.

Ez a bandák számára is kifejezetten előnyös volt, hiszen biztosak lehettek benne, hogy a friss stúdióanyag nem vész el, hanem folyamatosan a repertoárban tarthatóak olyan dalok is, melyek nem kerülnek fel a slágerlistára vagy éppen hosszuk miatt eleve szóba sem jönnek a kereskedelmi adóknál. A hallgatók számára pedig nem mellékesen változatosságot biztosított. Stílus tekintetében a klasszikus rock legtöbb válfaja szerepel összeállításunkban: hard rock, pop rock, aréna rock, dzsessz-rock, southern rock és még a progresszív vonal is képviselteti magát. 

Blue Öyster Cult

blue_oyster_cult.jpg

AZ 1967-ben New York államban megalakult Blue Öyster Cult hosszú utat tett meg a sikerig. Saját nevüket 1971-ben vették fel véglegesen, Sandy Pearlman menedzser egy korábbi verséből átemelve, aki tulajdonképpen személyesen gyűjtötte egybe a zenészeket, hogy verseit előadják. A menedzser a csapatot a Black Sabbath amerikai verziójaként képzelte el eredetileg. A Kék Osztriga Kultusz a költeményben idegen lények csoportja, mely vigyáz a Föld és az emberiség békéjére és fejlődésére. A fantasy és science-fiction vonulat végigkísérte a zenekar pályáját, mivel Michael Moorcock angol, valamint John Shirley és Eric Van Lustbader amerikai sci-fi írók is együtt dolgoztak a csapat szövegein és háttérvilágán.

A kereskedelmi siker végül az 1976-os "Agents Of Fortune" albummal érkezett meg, melyen az abszolút világslágernek a (Don't Fear) The Reaper című nóta bizonyult. Több sikeres koncert- és stúdióalbum következett, de Pearlman 1979-ben végül a valóságban is a Black Sabbath hajóját választotta és átnyergelt a britekhez menedzsernek. A nyolcvanas évek még hoztak némi mérsékelt sikert a bandának, de 1987-re kiadó nélkül maradtak, sokáig nem is jelent meg lemezük, habár igaz, hogy a mai napig turnéznak. A klasszikus felállásból mára csak Buck Dharma és Eric Bloom gitáros-énekesek maradtak az együttesben.

Jefferson Starship

jefferson_starship.jpg

A Jefferson Starship pályafutása és számos reinkarnációja megérne egy külön cikket, hanem inkább könyvet: a zenekar tulajdonképpen az 1965-ben megalakult és a hippi-korszak egyik legemblematikusabb bandájának, a Jefferson Airplane formációnak a jogutódjaként, annak tagságából jött létre, némi segéderővel kiegészülve. Az 1974-re erejét és népszerűségét vesztett Repülőgép öt akkori tagja, karöltve Craig Chaquico szólógitárossal és Peter Sears basszusgitárossal alapította meg a bandát.

A zenekar igazi átjáróházzá alakult át a hetvenes évek második felében, korábbi Jefferson Airplane-tag is csatlakozott (Marty Balin énekes), illetve az ikonikus énekesnő, Grace Slick is távozott az évtized végén, hogy aztán két évre rá visszatérjen és a helyére került Mickey Thomassal párban vigyék tovább a frontemberi feladatokat 1981-től kezdődően.

Pályájuk viharos tíz éve során azonban több kiváló, milliós eladásokat produkáló albummal álltak elő, igaz, a Jefferson Airplane pszichedelikus rockjához képest teljesen más megközelítéssel. A Jefferson Starship tőrőlmetszett arénarockot játszott, melyben nyoma sem volt már korábbi inkarnációjuk kísérletezős-elszállós, politikai töltetű dalainak. 1984-ben aztán Paul Kantner gitárosnak elege lett a populárisabb irányból és le akarta tiltani a folyamatosan változó felállású bandát a névhasználattól. Végül a felek abban egyeztek meg, hogy a Kantner nélküli társaság, azaz Slick, Thomas és Chaquico szimplán Starship néven folytatja tovább. Az így létrejövő zenekar a '80-as évek tipikus popzenekarává vált, két megasikeres albummal és három-négy világslágerrel fejezték be végül a közös zenélést az évtized végére. 

Night Ranger

night_ranger.jpg

Az 1979-ben létrejött Night Ranger tulajdonképpen átmenetet képez a hetvenes-nyolcvanas évek arénarockja és a nyolcvanas évek második harmadától beinduló heavy metal között. Dallamérzékenységük és rockballadáig miatt nehezen lennének metalzenekarnak nevezhetők, de a felfutó glam metal vonalhoz sorolták őket sokáig. Főleg az 1983-as "Midnight Madness" és az 1985-ös "7 Wishes" albumaik értek el átütő sikert, videóikat az MTV is vetésforgóban játszotta, de az évtized közepi népszerűségüket az is nagy mértékben elősegítette, hogy igen sok tinifilmhez írtak önálló dalt, melyek keresztpromóciója is sikeres volt.

Az évtized végére azonban csillaguk leáldozott: egyrészt a metalnak a piacból egyre nagyobb szeletet kiharapó extrém vonala (thrash, death), másrészt az egyensablon öntőformában készült sleaze/glam bandák nyomták agyon őket. Jack Blades énekes-basszusgitáros a Damn Yankees szupergroupba igazolt át Ted Nugent, Tommy Shaw (Styx) és Michael Cartellone dobos társaságában, így a banda fel is oszlott. 1996-ban, nem igazán jó időzítéssel újjáalakultak és azóta is működnek, igaz, mára már leginkább underground szinten. 

Styx

styx.jpg

A hazánkban méltatlanul ismeretlen Styx az egyik legérdekesebb csapata volt az amerikai arénarock-vonalnak. A tagok közötti zenei elképzelések folyamatos, jó ideig a szőnyeg alá söpört ütközései végül szétfeszítették a zenekart, de addig számtalan nagyszerű albummal álltak elő és bár a brigád máig működik, elsősorban a koncertezésre helyezi a hangsúlyt különböző nosztalgiaturnéin.

A csapatot még a hatvanas évek legelején alapította három szomszédban lakó kiskamasz: Chuck és John Panozzo (basszusgitár és dob) ikerpár, illetve Dennis DeYoung énekes-billentyűs. Diákéveik alatt változó felállással, hobbizenekarként működtek, mígnem John Curulewski és James Young gitárosok csatlakoztak hozzájuk 1970-ben, akik közül az utóbbi énekesként is besegített egy-két saját dalával. 1972-ben választották maguknak a Styx nevet, majd ki is adtak sorban négy stúdióalbumot, melyeknek progresszív rockja azonban nem igazán mozgatta meg sem a közönséget, sem pedig a szakmát. 

A némileg kisimítottabb, rádióbarátabb 1975-ös "Equinox" korong azonban már szépen fogyott, nagykiadóhoz is szerződtek, de a lemezturné kezdete előtt közvetlenül Curulewski kilépett. A viharos gyorsasággal lebonyolított gitáros-keresés eredménye Tommy Shaw csatlakozása lett és ezzel a hiányzó láncszem is a helyére került. Shaw nemcsak rockgitárosként, hanem kiváló énekesként és dalszerzőként is gazdagította a bandát, illetve külsejének köszönhetően az ügyeletes szívtipró szerepkört is magáévá tette.

Az így létrejött klasszikus felállás sorra hozta ki milliós eladásokat produkáló, jobbnál-jobb albumait, azonban az alapvető szembenállást nem sikerült feloldani: DeYoung ugyanis folyamatosan musicalszínházas konceptanyagok irányába tolta a brigádot (főleg a nyolcvanas évektől kezdődően), míg Young és Shaw a hagyományos hard rock vonalat vitték volna tovább. 1984-ben a feszültségek végül szétrobbantották a Styxet és a tulajdonképpeni történetük itt véget ért.

1990-ben Shaw nélkül ugyan újjáalakultak, de a folyamatosan változó, turbulens viszonyok fennmaradtak: Shaw később ismét csatlakozott, 1996-ban sajnos John Panozzo elhunyt, testvére, Chuck 1999-ben jelentette be homoszexualitását és egyben vissza is vonult a zenéléstől AIDS-betegsége okán, 2000-ben pedig a Styx hajóját irányító Shaw-Young páros végül kitette DeYoung szűrét. 

Kansas

kansas.jpg

A listánkon szereplő egyetlen progresszív rock csapat a Kansas, de természetesen ők az adott stílust is amerikai értelmezésben, a brit vonaltól teljesen eltérően játszották. A hard rock - rock'n roll hatások alapvetően határozták meg az együttes zenéjét, mely szimfonikus hangszereléssel, többszólamú vokálokkal és a hatalmas haj- és szakállszerkezettel rendelkező, ikonikus Robby Steinhardt hegedülésével egészült ki.

Bár a tagok különböző formációkban már a hatvanas évek vége óta együtt játszottak, a klasszikus felállás a hetvenes évek közepére alakult ki és onnantól szinte évente jelentkeztek stúdióalbumokkal. Az 1976-os "Leftoverture", illetve az 1977-es "Point Of Know Return" hatalmas népszerűséget és többmilliós eladásokat hozott a bandának, a Carry On Wayward Son és a Dust In The Wind akkora világslágerek lettek, hogy örökre beleivódtak az amerikai zenei tudatalattiba.

A nyolcvanas évek már nem volt kegyes a zenekarhoz: a folyamatos népszerűségvesztést követően az évtized közepi feloszlás utáni újjáalakulásban ugyan Steve Morse, a Deep Purple későbbi bárdistája is helyet kapott, de mára már csak Rich Williams gitáros és Phil Ehart dobos küzd még az eredeti felállásból. Valódi nosztalgia-zenekarrá váltak és bár az elmúlt öt évben két lemezzel is jelentkeztek, '70-es évekbeli teljesítményükre emlékszik jó szívvel a világ.

REO Speedwagon

reo_speedwagon.jpg

Az 1967-ben megalakult REO Speedwagon zenekart sosem vette komolyan a szaksajtó, a közönség azonban a hetvenes évek végétől egészen a '80-as évtized közepéig óriási rajongással vette körül a bandát, tízmilliós albumeladások, számtalan toplistás kislemezdal és teltházas arénaturnék kísérték pályájukat. A brigád szekere akkor indult be, amikor 1970-ben csatlakozott Gary Richrath gitáros, majd 1972-ben Kevin Cronin énekes. Bár a zenekar vezetője az alapító Neal Doughty billentyűs, a fő dalszerző az előbb említett két zenész volt, ők feleltek tulajdonképpen a csapat hangzásáért.

Az 1980-as "High Infidelity" hozta meg a totális őrületet az REO Speedwagon körül: olyan slágerek fűződnek a nevükhöz, mint a Time For Me To Fly, a Keep On Loving You, a Roll With The Changes vagy a Can't Fight This Feeling. A hetvenes években játszott hard rockot lassan felváltotta a szerelmes balladák sora, a korszellemhez igazodva a pophatások lassan átvették az irányítást zenéjükben, ám a nyolcvanas évek második felére őket is elérte az arénarock trendjének kifulladása. A számtalan együttesben előforduló szokásos énekes-gitáros ellentét nyomán Gary Richrath 1989 elején kilépett, így egyik fő dalszerzőjét vesztette el a banda. Az REO Speedwagon ma is aktív, legalábbis koncertfronton, legutóbb az Ozark című Netflix-tévésorozat harmadik szezonjának egyik epizódja épült '70-es évekbeli munkásságukra.   

Toto

toto.jpg

A Toto együttes olyan figurákból állt össze 1977-ben Los Angeles városában, akik addigra összesen már több száz lemezen játszottak és működtek közre. A rockipar nagyközönség számára ismeretlen bérzenészeiről volt szó, akik kiváló képzettségüknek és képességeiknek köszönhetően rendkívül elismertek voltak stúdiós berkekben és minden valamirevaló, népszerű előadó őket hívta, ha biztos kézzel fel kellett játszani az aktuális korongjukat. David Paich billentyűs, Jeff Porcaro dobos, David Hungate basszusgitáros, Steve Lukather gitáros, Steve Porcaro billentyűs és Bobby Kimball énekes alapította meg a formációt, mely aztán az elkövetkező években sorra adta ki mára már rock-klasszikusként elkönyvelt négy albumát.

Mivel David Paich és David Hungate kivételével a többiek mind énekesi feladatokat is elláttak és több kislemeznóta is a nevükhöz fűződik, a Toto elképesztően változatos és igényes zenei világot hozott létre, mely főleg a hard rock - pop rock - dzsessz rock - prog-rock vonalon mozgott, a hangsúlyokat mindig máshová helyezve. Kimball 1984-ben kilépett a bandából, hogy aztán 1998-ban csatlakozzon újra. A csapat fősodorbeli népszerűsége a '80-as évek közepére tovatűnt, de Steve Lukather vezetésével, új tagokkal máig koncerteznek, igaz, Lukather pont tavaly jelentette be, hogy a zenekar jelenlegi inkarnációjának vége. További szomorú hír, hogy a 73 éves Bobby Kimballról kiderült, hogy demenciában szenved, így minden bizonnyal a klasszikus felállás már a múlté.  

Foreigner

foreigner.jpg

Az első kakukktojás összeállításunkban a brit és amerikai gyökerekkel egyaránt rendelkező Foreigner, habár az együttes teljes egészében az Államokban működött és legnagyobb sikereit is ott aratta, valamint zeneileg is egyértelműen az amerikai arénarock-színteret erősítette.  

Az angol Mick Jones, aki többek között a Spooky Tooth zenekarban játszott, a hetvenes évek közepén New York-ban maradt kvázi munka nélkül, amikor korábbi zenekarai befuccsoltak. Menedzsere tanácsára társak után nézett, hogy készülő dalaihoz zenészeket találjon. Így jött össze a félig brit, félig amerikai csapat: Jones mellett Dennis Elliott dobos és Ian McDonald gitáros (ex-King Crimson) erősítette a szigetországi vonalat, míg az Államokból Lou Gramm énekes, Ed Gagliardi basszusgitáros és Al Greenwood billentyűs érkezett.

Már az 1977-es, azonos című lemezük bearanyozódott és tulajdonképpen azonnal sztárokká váltak, habár az igazi, totális népszerűséget a '80-as évek közepén érték el: az MTV aranykorában a klipjeik gyakorlatilag óránként mentek a tévében, köszönhetően az olyan slágereknek, mint az Urgent, a Say You Will, az I Want To Know What Love vagy a Waiting For A Girl Like You. A hetvenes évekbeli aréna/hard rockot lassan felváltotta a popos, lágyabb hangszerelésű balladák sora, de az olasz származású Lou Gramm hangjára ma is emlékszik mindenki, aki akkoriban nyomon követte a rockszínteret. Minden idők egyik legnagyobb hatású és legjobb énekhangú frontembere volt, aki sajnos a '90-es években agydaganata és az azt követő műtéte következtében (habár szerencsére felgyógyult) már nem tudta visszanyerni sem hangját, sem színpadi teljesítményét. 

Chicago

chicago.jpg

A Chicago 1967-ben alakult meg nem meglepő módon Chicago városában Chicago Transit Authority néven, ez volt debütalbumuk címe is, ezt rövidítették le később, mert a helyi tömegközlekedési vállalat nem igazán vette jó néven az önkéntes névnyúlást. A csapat zenéje saját meghatározása szerint rock'n roll fúvósokkal: ez jórészt valóban lefedte a muzsikát, de a Chicago ennél sokkal több volt. Világszerte bőven százmillió fölött volt eladott nagylemezeik száma, ezzel minden idők egyik valaha volt legsikeresebb rockzenekarává váltak.

Először is ott volt Terry Kath gitáros-énekes, akit Jimi Hendrix magánál is jobb gitárosként ismert el. Az ő szólóira és elsősorban hard rock dalaira indult be leginkább a közönség. Robert Lamm billentyűs-énekes a középtempós, nyugisabb, dzsesszes dolgokat hozta be a bandába, míg a magyar származású Peter Cetera basszusgitáros-énekes a balladákért felel. Ők hárman alkották az együttes kreatív magját.

Szenzációs lemezek egész sorát alkották meg, mígnem 1978 elején Terry Kath egy tragikus balesetben elhunyt, mindösszesen 31 évesen. A banda ezzel sajnos rockérzékenységét is elvesztette: az érkező diszkóhullám sem tett jót nekik és az innen kezdődő korszakot már Peter Cetera balladáinak egyre erősödő túlsúlya, a pop felé történő egyértelmű sodródás jelzi. 

Cetera sikeres szólókarrierbe kezdett: lemezein tulajdonképpen teljes mértékben kifuttatta azt a popstílust, melyet a Chicago berkeiben még némileg visszafogni kényszerült. Amikor az évtized közepén rájött, hogy az 1984-es, hatmillió példányban elkelt "Chicago 17" című lemez sikere tulajdonképpen neki köszönhető, meghozta a számára ésszerű döntést és otthagyta a csapatot. Innentől kezdve az együttes klasszikus korszaka lezárult: tagcserék, egyre csökkenő népszerűség és lemezeladások jelezték pályájukat. Ma már ők is a nosztalgia-zenekarok körét futják.

Lynyrd Skynyrd

lynyrd_skynyrd.jpg

Minden idők egyik legkirályabb és egyben legtragikusabb sorsú bandája az 1964-ben Florida államban megalakult Lynyrd Skynyrd. Zenekarukat saját gimnáziumuk szigorú tornatanáról és kosárlabdaedzőjéről, Leonard Skinnerről nevezték el, aki nem vette jó néven a tizenéves zenészek hosszú haját. A banda egyben a southern rock egyik leghíresebb képviselője is az Allman Brothers Band és a ZZ Top mellett. 

A csapat végigküzdötte a '60-as években a déli klubokat: első albumuk végül 1973 augusztusában jelent meg. Védjegyük a három gitáros felállás, a boogie rockos zongora és Ronnie Van Zant fifikás szövegei voltak, melyek egyszerre énekelték meg a folyamatosan úton levő rockerlét pillanatait és az amerikai Dél életstílusát. Legnagyobb sikerüket a Sweet Home Alabama című dalukkal aratták, mely gúnyos válasz volt Neil Young politikai töltetű Southern Man című számára. Neil Young később egyébként nyilatkozatban vonta vissza a saját dalában általa megfogalmazott negatív jellegű általánosításait, melyeket a déli emberekkel szemben tett.

A zenekar sikerei csúcsán, a "Street Survivors" című zseniális lemezük megjelenését követően pár nappal, 1977 októberében tragikus kimenetelű repülőgép-szerencsétlenséget szenvedett. A balesetben elhunyt Ronnie Van Zant énekes, Steve Gaines gitáros, nővére, Cassie Gaines, aki az egyik háttér-énekesnőjük volt, illetve egyik menedzserük és két pilóta is. A zenekar többi tagja súlyos sérülésekkel élte túl a zuhanást. Ezzel értelemszerűen véget is ért a banda pályafutása, azonban 1987-ben Ronnie Van Zant öccse, Johnny a még életben levő tagokkal újjáélesztette a bandát. Több, a klasszikus korszakhoz sajnos fel nem érő színvonalú lemez, folyamatos tagcserék és koncertezés: ez az újjáalakulás bő harmincéves mérlege. 2019-ben a zenekar bejelentette, hogy még egy utolsó albumot kiadnak, majd a búcsúturnét követően visszavonulnak.

Eagles

eagles.jpg

Az Eagles minden idők egyik legsikeresebb rockzenekara: 200 millió eladott album világszerte. 1976-os "Hotel California" című korongjuk 26 millió, "Their Greatest Hits (1971-1975)" című válogatáslemezük pedig 38 millió példányban kelt el csak az Egyesült Államokban. Mai ésszel ezek felfoghatatlan számok, de felfoghatatlan az a siker, népszerűség és gazdagság is, mely pályájukat kísérte. 

A banda zenéjében a country, a folk, a rock és a bluegrass egyaránt megtalálható, azaz igazi, tőrőlmetszett Americana-stílusban játszottak, csakúgy, mint a fentebb szereplő Lynyrd Skynyrd. A két vezéregyéniség Don Henley dobos-énekes és Glenn Frey gitáros-énekes volt: jórészt ők szerezték és énekelték is fel a kislemeznótákat, igaz, Joe Walsh gitáros-énekes 1975-ös érkezésével a paletta ebben az értelemben is bővült.

A kora hetvenes évek country-dalait fokozatosan felváltotta a hard rock hangszerelés, ez jórészt az 1974 elején csatlakozó Don Felder gitárosnak és a fentebb említett Joe Walsh hatásának köszönhető. A totális világslágerré vált Hotel California című dalukat talán csak az nem ismeri, aki az elmúlt fél évszázadot egy berobbantott afganisztáni sziklabarlangban töltötte. 1980-ra azonban Frey és Felder, illetve a banda többi tagja között olyannyira megromlott a személyes viszony, hogy az utolsó turnéjuk felvételeiből összeollózott koncertlemez éneksávjait is futárszolgálattal küldözgették meg egymásnak.

1994-ben aztán felszálltak a nosztalgiavonatra és újra összeálltak, habár a '80-as években Don Henley kifejezetten sikeres szólópályát épített ki magának (igaz, ő volt az egyetlen az összes tag közül, akinek ez sikerült). 2001-ben a tagok kirúgták Feldert, 2016 januárjában Frey elhunyt, így mára az alapító tagok közül egyedül Henley tagja a zenekarnak. Bár úgy nyilatkoztak, hogy Frey halálával az együttes története is lezárult, a turnézást azóta is folytatják kísérőzenészek segítségével.

Fleetwood Mac

fleetwood_mac.jpg

Listánk másik kakukktojása a brit-amerikai rockcsapat, az 1967-ben létrejött Fleetwood Mac: 120 millió eladott lemezzel ők szintén a világ egyik legsikeresebb zenekara. Nevüket a dobos Mick Fleetwood és a basszusgitáros John McVie név-összevonásával nyerték el. Alapító gitáros-énekeseik Peter Green és Jeremy Spencer voltak, az ő hatásukra a banda alapvetően az akkoriban rendkívül népszerű blues-rockot játszotta és igen sikeresek is voltak Oh, Well, Albatross és Man Of The World című dalaikkal. Korán csatlakozott hozzájuk Christine McVie billentyűs-énekes, a basszusgitáros John McVie felesége.

Több, gitárosokat érintő tagcserét és kiválást követően azonban 1974-re a banda a feloszlás szélére sodródott: a  megmaradt három angol tag (Mick Fleetwood, John és Christine McVie) áttette székhelyét Amerikába, egészen pontosan Los Angeles-be. Egy kevéssé sikeres 1974-es lemez után Bob Welch akkori amerikai gitáros is távozott, így a három britnek újabb tag után kellett néznie. A történet mesébe illő: Lindsey Buckingham amerikai gitáros-énekes éppen akkor rögzített pár demót a stúdióban, amikor Keith Olsen hangmérnök-producer megmutatta annak egyik számát Fleetwoodnak. A dobosnak annyira megtetszett a dal, hogy rövid tanakodás után felkérték Buckinghamet a csatlakozásra. Ő belement, de azzal a feltétellel, hogy barátnője és zenésztársa, Stevie Nicks énekesnő is jöhessen.

Így alakult ki az öttagú klasszikus felállás, mely 1987-ig bezárólag tízmilliós példányban elkelt, zseniális albumok egész sorát tette le az asztalra. Három énekes-dalszerzővel egészen kivételes zenekari együttműködés alakult ki a tagok között. A két párkapcsolat (Buckingham-Nicks, a McVie-házaspár) az évek során felbomlott, de a zenészek munkája nem szenvedett hátrányt emiatt. Az óriási sikerű 1987-es "Tango In The Night" című lemez volt tulajdonképpen ennek a formációnak az utolsó stúdióanyaga és bár azóta is folyamatosan turnéznak és 2014-ben még a klasszikus felállás is pár évre visszatért, az eredeti mágia már sajnos nem.  

The Doobie Brothers

the_doobie_brothers.jpg

Az 1970-ben alakult kaliforniai The Doobie Brothers története is megérne egy könyvet: talán jobb lenne két külön zenekarról beszélni, melyek közül az 1975-ig létező formáció az igazán érdekes listánk szempontjából. A két dobossal, ikergitáros szólókkal, valamint legalább háromszólamú csodálatos vokálharmóniákkal dolgozó Fűtestvérek (nem véletlenül kapták a nevüket, khm...) kezdetben a Hells Angels motorosbanda házizenekaraként működött. Tom Hartman dobos, Tom Johnston és Patrick Simmons gitáros-énekes mellé Dave Shogran, majd egy album után Tiran Porter basszusgitáros csatlakozott. Másoddobosként előbb Michael Hossack, később Keith Knudsen társult be a csapatba.

A The Doobie Brothers a két kreatív zseni, Johnston és Simmons eltérő indíttatása nyomán két eltérő zenei világra osztható. Johnston a rockosabb, karcosabb, riffalapú dalokat hozta és énekelte, míg Simmons a bluegrass, dixie, gospel, folk vonalat erősítette. Kettőjük együttműködése öt hibátlan, gyönyörű stúdióalbumot eredményezett, de a folyamatos turné-lemez-turné mókuskerék (és a rocksztársággal együtt járó különböző problémák) ahhoz vezettek, hogy Johnston egészsége 1976-ben oly mértékben megromlott, hogy kénytelen volt tulajdonképpen távozni a zenekarból. Addigra már harmadik gitárosként Jeff "Skunk" Baxter gitárvarázsló is a bandában nyűtte a húrokat, így ő javasolta korábbi zenésztársát, Michael McDonald énekes-billentyűst a zenekarvezető pótlására.

Innentől kezdve McDonald fehér soulzenéje uralta a csapatot, erősen poposodó, a balladákra kihegyezett hangsúllyal. Ezzel a megközelítéssel is rendkívül sikeresek voltak, csak a folyamatos tagcserék nehezítették meg működésüket. 1981-re az egyetlen alapító tag, Patrick Simmons is kilépett, így a formáció bejelentette feloszlását.

1987-ben Johnston egy jótékonysági koncert erejéig összetrombitálta az összes zenészt, aki valamilyen felállásban valaha játszott a csapatban. Olyannyira jól sült el a dolog, hogy komplett turné kerekedett ki belőle. Johnston és Simmons úgy határozott, hogy az 1972-es felállással (Simmons-Johnston-Harman-Porter-Hossack) véglegesen újjáalakulnak. Azóta gyakorlatilag folyamatosan koncerteznek, több albumot is kiadtak, számtalan tagcserén estek át (csak a két alapítótag maradt mára a bandában), de ahogy az lenni szokott, az aranyéra teljesítményét már közel sem tudták megismételni.

Boston

boston.jpg

A Boston története a kitartás és az elképesztő mértékű tökéletességre törekvés meseszerű példája. Tom Scholz gitáros-dalszerző 1969-ben kezdte el a zenekar történetét, miközben a Massachusetts állambeli MIT műszaki egyetem hallgatója volt. Már itt együtt zenélt későbbi társaival. Diplomaszerzését követően a Polaroidnál kezdett dolgozni tervezőmérnökként és fizetését arra költötte, hogy háza alagsorában egy komplett stúdiót építsen fel, mivel elégedetlen volt a hivatalos stúdiókban felvett próbadalinak hangzásával.

A gond az volt, hogy hiába építette meg a saját stúdióját, továbbra is elégtelennek találta a hangszerei és az akkor szokásos hangrögzítési eljárások és berendezések minőségét. Így nekiállt megépíteni azokat ismét saját maga. Gitárpedálokat, gitáreffekteket, erősítőket hozott létre (később saját márkája, a Rockman égisze alatt értékesítette azokat) és ő maga játszott fel mindent a dobokat kivéve, énekesként pedig régi haverja, a fantasztikus hangú Brad Delp szegődött mellé. 

A demók, melyek olyan jól szóltak, hogy a kor hangmérnökeinek fogalma sem volt róla, hogy mit hallanak, végül csak felkeltették az Epic Records érdeklődését. Scholz ismét egy régi barátját, Barry Goudreau gitárost, valamint Sib Hashian dobost és Fran Sheehan basszusgitárost hívta meg állandó tagnak, hogy a projekt koncertképes legyen. A végül 1976 augusztusában megjelent "Boston" lemez 17 millió példányban kelt el: sokáig ez volt minden idők legnagyobb példányszámban megvásárolt debütalbuma, egészen egy bizonyos "Appetite For Destruction" korong kiadásáig.

A hatalmas siker miatt a kiadó óriási nyomást helyezett Scholzra, hogy mielőbb készítse el a folytatást, de ő a tökéletességre törekedve nem hagyta magát: 1978-ben adta ki következő albumát, mely ismét hatalmas példányszámban kelt el, majd jól össze is balhézott az Epic Records fejeseivel. A következő évek a pereskedések mocsarában teltek, míg végül 1986-ban napvilágot látott a harmadik korong. Ekkorra már csak Scholz és Delp maradt a csapatban. A főnök nem lehetett könnyű ember, mert a folytatásra 1994-ig kellett várni és ezt már régi haverja, az énekes sem várta ki és időközben kilépett. 2002-ben még kijött a "Corporate America" című anyag, melyen Delp is visszatért pár szám erejéig, azonban a frontember 2007-ben öngyilkosságot követett el és a klasszikus Boston-hangzás ezzel örökre elveszett. Bár Scholz még 2013-ban jelentkezett egy stúdióanyaggal, melyen Delp poszthumusz felvételei is szerepelnek, és több turnét is lebonyolított vendégzenészek segítségével, a Boston is az az együttes, melynek munkássága tulajdonképpen lezárult a nyolcvanas években.

Journey

journey.jpg

A '70-es/'80-as évek arénarockjának csúcszenekara a Journey: a bandát a Santana két alapembere, Neal Schon gitáros és Gregg Rolie billentyűs-énekes alapította, hozzá csatlakozott Ross Valory basszusgitáros, illetve Aynsley Dunbar dobos. Az első három album amolyan jazz fusion - progresszív rock egyveleg volt, főleg instrumentális jelleggel, de nem arattak átütő sikert, így a kiadó nyomás alá helyezte a csapatot, hogy keressenek egy valódi frontembert.

1977-ben a portugál származású Steve Perry megaénekes érkezett a zenekarba, majd 1978-ban Dunbart Steve Smith váltotta a doboknál és ezzel végre megtalálták a nyerő formulát. A Perry varázslatos hangjára kihegyezett slágeres, ütős aréna rock dalok azonnal beindították a Journey szekerét: sokmillió példányban eladott lemezek következtek. Azonban 1980-ban Rolie távozott a brigádból, helyére Jonathan Cain billentyűs érkezett, ezzel létrejött a klasszikus felállás. Cain személyében kiváló dalszerző és remek hangú háttérvokalista került a formációba, aki számos toplistás slágerrel gazdagította a bandát.

Az 1981-es "Escape", az 1983-as "Frontiers", majd végül az 1986-os "Raised On Radio", mely utóbbin már csak a Schon-Perry-Cain triumvirátus dolgozott, mai ésszel már elképzelhetetlen sikert aratott elsősorban az Államokban. Időközben Perry saját szólókarrierbe is kezdett. Ennek nyomán a frontember már nem is akart aktívabb részt vállalni az utolsó lemezt követő turnéban, így a zenekar tulajdonképpen fel is oszlott. Az újjáalakulás 1996-ban következett be, amikor a klasszikus felállás kiadta a "Trial By Fire" című albumot, de az addigra már véglegesen megváltozott zenei ízlés nem kedvezett a slágeres, érzelmes klasszikus rockzenének. 

Perry 1997-ben csípőműtétre szorult, de társai nem várták be felépülését, így az énekes ismét távozott. Azóta változó felállással ugyan, de a Journey állandó résztvevője a nosztalgiaturnéknak. 2007-ben a YouTube-on történő keresgélés során Cain és Schon rátalált egy Fülöp-szigeteki Journey-tribute bandára, melynek énekesét le is igazolták Perry helyettesítésére. Így múlik el a világ dicsősége: mondjuk, ez még mindig elegánsabb, mintha hologrammal pótolták volna a legendás énekest.

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr9915720014

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.