TOKYO BLADE - Dark Revolution (2020)

2020. május 31. - Mr.Zoom

tokyo-blade-dark-revolution-01.jpg

Vannak zenekarok, melyek történetének felgombolyítása felér egy valóságos rock-történelemórával. A Salisburyből származó brit Tokyo Blade is ilyen. Ezek a srácok 1983-ban készítették el bemutatkozó lemezüket, s ezzel a brit heavy metal új hullámának, azaz angolul a NWOBHM-mozgalomnak egyik első képviselői voltak. Ha megnézzük, hogy működésük alatt milyen felállásban, milyen jellegű lemezeket készítettek, tökéletes keresztmetszetét kapjuk az eltelt bő 30 évnek. Egészen pontosan 37 évvel a debütáló album megjelenése után készítették el legújabb anyagukat, tagságukban az alapító tag énekessel, Alan Marsh-sal, Alan Boulton gitárossal, és Steve Pierce dobossal. A többiek sem sokkal maradnak el mögöttük, Andy Wrighton basszer 1984, John Wiggins ritmusgitáros 1983 óta tagja a csapatnak.

A legendás rock-keresztapák tehát nem ma fogtak hangszert a kezükbe, és feltehetően a motivációjuk is más, mint a mostanában induló bandáknak. Ők már nem akarják megváltani a világot, senkit nem szeretnének meggyőzni arról, kik a királyok a műfajban, és mint azt bizonyára sokan sejtik, a metalzene modernizálásának gondolata sem foglalkoztatja őket.  Egyszerű szerkezetű dallamos heavy metalt játszanak, pontosan úgy, mint annak idején, amikor először álltak közönség elé valamelyik füstös angol klubban.

Az még az igazsághoz tartozik, hogy utoljára két évvel ezelőtt adtak ki nagylemezt, ez volt az "Unbroken", így a mostani dalgyűjtemény nem tartozik a nagy meglepetések közé, hiszen köztudott volt az újkori feltámadásuk. A tizedik nagylemez került most a boltokba, és mivel ez csupán a harmadik próbálkozásuk a legújabb érában (2000-es évek) ezért sejthető, hogy ők is tudják, a mai közönség már nem annyira vevő erre a fajta ős-metal produkcióra.

A régi azonban igen! Meg kell mondjam, nagyra értékelem a bonyolult, szerteágazó, sűrűre főzött zenei próbálkozásokat, de egész egyszerűen muszáj kellő mennyiségű, csont-egyszerű rock’n roll vagy heavy metal lemezt is meghallgatnom, mert véleményem szerint ezekbe több energiát lehet tenni, mint a progresszív/avantgárd/experimentális műfajokba. Van valami, amit ezek a régi motorosok nagyon tudtak: hogyan lehet egyszerre keményen, dallamosan, és erőtől duzzadóan szólni anélkül, hogy akár szövegekben, akár énekstílusban, akár zenei megoldásokban szélsőségessé válnál.

A "Dark Revolution" is egy olyan lemez, mely az erre fogékony hallgatónál (Scorpions, Diamond Head, Budgie fanok) nem fog idő előtt kipattanni a lejátszóból, mert kifejezetten gyenge vagy félresikerült szerzemény ezen nincs! Ez pedig nagy dolog, akkor is, ha szőrös…ű vén profi vagy, akkor is, ha menő rocksztár, mert fogós, húzós dalokat írni a legnehezebb. A Story Of A Nobody nyitja a sort, és ami erre, az a többi tételre is igaz: erőtől duzzadó, cseppet sem megfáradt, lendületes, dallamos rockzene, kiváló vokális megoldásokkal.

Alan Marsh nagyjából félúton van Klaus Meine és Mike Vescera között, és ha már a Loudness így bekerült a képbe, nem lehet nem észrevenni, mennyire hasonló a két zenekar stílusa, pályafutása, megszólalása. Többször volt olyan érzésem a "Dark Revolution" hallgatása közben, mintha a japánokat hallgattam volna, a fent említett amerikai frontemberrel. Erre nagy mértékben rá is játszanak a keleti(es) dallamvilágú gitárszólók, és a szépen felfelé ívelő énekdallamok.  A Burning Rain és a címadó Dark Revolution is ezt a vonalat erősítik.

Személyes kedvencem a Perfect Enemy. Ebben nagyobb teret kap az énekes, és gyönyörűen kijönnek Alan adottságai: talán nem a legerőteljesebb rock-torok, de tisztán, szépen, élesen szól. Ugyanezt sajnos nem mondhatom el úgy nagy általánosságban a gitárokról, és kénytelen-kelletlen ismét ki kell térnem a keverésre. Érthetetlenül állok a jelenség felett, mert ez már a sokadik alkalom: bődületes a lemez dinamikája, jól kihallatszik minden, azonban a gitárok nem harapnak. Valaki mondja meg, mi ez? Hallgassuk meg a Tokyo Blade 1983-as lemezéről mondjuk a Break The Chains tételt. Szinte megmosolyogtató mai füllel a minősége, na de a gitárok borotválnak!  Ezzel szemben az új lemezen jóval sötétebb a tónus, itt már inkább duruzsolnak. Nagy különbség, és nagy kár, mert maga az anyag, merem mondani, egyike a legjobbaknak ebben a műfajban!

Azonban még ezzel a kritikai észrevétellel együtt is megérdemli a figyelmet a nagylemez, már csak a legendás alkotók személye miatt is: mégiscsak amolyan élő kövületek ők, akik korukat meghazudtoló, fiatalos energiáktól duzzadó anyaggal jelentkeztek egy cseppet sem metaltól elhíresült korszakban. A kitartásért, a vállalkozó kedvért, a pazarul zakatoló, fülbemászó nótákért jár nekik a kövér nyolcas.

8/10 

tokyo-blade.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr6715731542

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.