SORCERER - Lamenting Of The Innocent (2020)

2020. június 03. - Kovenant

sorcerer_lamenting_cover_web.jpg

Egy, a metal szempontjából sokkal szebb és jobb korból itt maradt, illetve inkább visszatért banda: ez akár a svéd epikus doom csapat, a Sorcerer mottója is lehetne. A '80-as és '90-es évek fordulóján pár évig takaréklángon működő és hangzóanyagokig nem, csak demókig eljutó zenekar 2010-ben alakult újjá és még újabb öt évnek kellett eltelnie, hogy végre önálló lemezzel jelentkezzenek (2017-es második albumukról ITT írtunk kritikát).

Május 29-én pedig meg is jelent harmadik korongjuk a Metal Blade gondozásában "Lamenting Of The Innocent" címmel és tulajdonképpen nem nagyon változtak semmilyen értelemben sem: ha röviden el akarnám spoilerezni a recenziót, akkor azt mondanám, hogy a szokásos magas színvonal, drámai előadásmód, továbbá elképesztően finom énekdallamok és szólók klasszikus heavy/doom köntösben. Ebből szerintem minden Rozsdagyár-olvasó tudni fogja, hogy bele akar-e kóstolni a skandinávok produkciójába vagy sem.

Azért a Sorcerer némiképp módosított az összetevők arányán: sokkal inkább heavy metal ez, mintsem doom, az epikusság faktorán jó nagyot csavartak fölfelé, így néha már-már melodrámai az összhatás, illetve a gitárszólók - ha lehet - még kidolgozottabbak. Van, ami a fentiekből jól sült el, van, ami pedig kevésbé: semmi látványos, alapvető változás nem történt itt, rendkívül kellemes hallgatnivaló a friss anyag, azonban mintha a 2017-es lemez egy hangyányival erősebbnek tűnne (legalábbis az elmúlt két hét intenzív ismerkedésének eddigi eredményeképpen).

Egy rövid, szösszenetnyi intrót követően berobban a The Hammer Of Witches, a lemez legtempósabb, leginkább heavy metalos tétele, mely a teljes anyag ismeretében visszatekintve szinte szélvészgyorsnak fog feltűnni. Az ezt követő, címadó Lamenting Of The Innocent elképesztően jól megírt, ultradallamos és epikus nóta, a maga nyolc és fél percével a leghosszabb szerzemény, de az egyik legfinomabb is. 

A svédek egyébként sem spóroltak a bő egyórás játékidővel: a kilenc szám mindegyike kifejtős, hosszú, néha talán a kelleténél is ráérősebb dal, többségük még a középtempósnál is lassabb. A cammogós ütemeket Anders Engberg énekes szenzációs dallamai ellensúlyozzák, így sosem fullad monotonitásba a dolog. Apropó, vokál: tiszta, férfias, kellően erős, de ha kell, érzelmes is. Engberg hangja is egy régebbi kort varázsol vissza, amikor az énekes énekelt, ráadásul kiválóan. Milyen furcsa ez ma már, főleg a metalszíntéren: hajdanán az énekhang maga is egy hangszer volt, a többivel egyenértékű, sőt, leginkább kiemelt szerep jutott neki és minősége, egyedi íze meg tudta határozni egy zenekar egész pályájának sikerességét. 

A gitárszólók is remekbe szabottak: hol neoklasszikus virgázás folyik (The Hammer Of Witches), hol pedig szinte Mercyful Fate-et idézően gonosz és alattomos a végeredmény (Age Of The Damned). Több helyen kórusbetétek, szöveges narráció színesíti a zenét, azaz az együttes tényleg próbálta oldani a doomra amúgy valóban jellemző egyformaságot.

Azonban nem minden kerek: a Deliverance című akusztikus ballada sajnos minden olyan kelléket felvonultat, melyek miatt legfeljebb egy japán kiadásra felkerült bónuszverzióként lehetne említést tenni róla. Fájdalmasan búgó vonósok, a '80-as évekből itt maradt, ezerszer hallott akkordmenetek: ha mindenáron rockballadát szeretnénk hallani, akkor Bruce Dickinson szenzációs, 1997-es lemezéről ajánlanám a Man Of Sorrows vagy az Arc Of Space című tételeket, mert ezekben gyakorlatilag brit frontemberünk tökélyre fejlesztette mindazt az érzelmi ívet, melyet egy ilyen metallírának kötelező bejárnia.

A korong utolsó három nótája (huszonhárom percről beszélünk) ráadásul legfeljebb tisztes iparosmunkaként jellemezhető: természetesen mindez a svédek szintjén, mert számtalan mai doom metal banda kecskét áldozna a sötét nagyúrnak, ha valaha is képes lenne ilyen dalt írni. De érzésem szerint a Sorcerer mintha egy kicsit robotpilóta üzemmódban dolgozott volna, mert az atmoszféra egy kissé leült a végére: bólogatunk, bólogatunk, de valahogy igazából nem mozdulnak meg a dolgok.

Összességében tehát ez egy szerethető, az átlagosnál sokkal jobb lemez lett, csak éppen a 2017-es anyagukhoz képest érzem most egy kicsit halványabbnak a végeredményt. Szerencsére az a néhány tétel azonban (híven a csapat dalszerzői nívójához) remek és ez némileg feledteti velünk a "Lamenting Of The Innocent" gyengébb, középszerűbb pillanatait. Csalódásnak semmiképpen sem csalódás tehát az új Sorcerer-album, de én azért némileg többet vártam a bandától. 

8,5/10 

sorcerer_main_photo_2_2020_by_jon_alexandersson.jpg

Fotó: Jon Alexandersson

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr2815736604

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.